Több oka is lehet annak, ha egy könyv első kiadását követően, az ötödik évben megjelenik a második – átdolgozott kiadás. Talán a példányszám volt kevés, esetleg a tartalomba csúsztak hibák? Esetünkben az első állítás ugyan igaz, szerencsére a második nem. Az Erzsébetváros zsidó örökségét bemutató első kiadás óta viszont a városrész életében történtek olyan változások, melyek indokolttá tették, hogy új, megbízható, aktuális tájékoztatást kapjon a téma iránt érdeklődő olvasó.

 Hozzáértők gyakran használják a jelzőt, hogy a zsidóság „a könyv népe”. Erzsébetváros vezetői pedig mindig nagyon figyeltek arra, hogy a zsidó múlt és jelen a kerületben jól megmutatkozhasson. Ezért támogatták az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár létrehozását és az Óvás Közhasznú Egyesület által gondozott: „Ami látható, és ami láthatatlan” című könyvnek már az első megjelenését is. Most, a második kiadás megvalósulásában is tevékenyen részt vettek. A könyv valójában egy örökségvédő mozgalom terméke volt, ahol azért küzdöttek, hogy ez a sajátos hangulatú városnegyed minél épebb formában örökítődhessen át az utókorra. Ennek során megkezdődött azon építészeti emlékek dokumentálása, amelyek előbb egy másik, a „Védtelen örökség” című könyvben kerültek először a közönség kezébe, mindjárt két nyelven, angolul és magyarul, még 2007-ben.

 Dr. Szívós Erika egyetemi docens, történész, már a Történeti Tár megnyitásában is közreműködött szakértőként. Jól emlékszik rá – mondta a második kiadás bemutatásakor – hogy művészet- és várostörténészek, judaisták, nagy haszonnal forgatták az első kiadást és egyáltalán nem volt könnyű beszerezni. Az utolsó darabig elfogyott már 2015-ben! Igaz, Budapest zsidó emlékeinek, értékeinek kutatása, feldolgozása már a nyolcvanas években elkezdődhetett, Komoróczy Géza professzor vezetésével. Többkötetes kiadvány is készült belőle, mely mára ugyancsak a második kiadásában kapható. Erzsébetvárossal külön fejezet foglalkozik benne. Topográfiai értelemben ugyanis ez a terület volt a központ ahol a pesti zsidóság először megtelepedhetett a városfalakon kívül és ahonnan később kirajzott a többi városrészbe.

 Ugyancsak a mostani, második kiadású könyv előzmények tekinthető az a városvédő mozgalom, amelyik végül Ráday Mihály TV-műsorként vált ismertté: az „Unokáink sem fogják látni”. A közvetítések megindulása után alakult meg 1983-ban a Budapesti Városszépítő Egyesület – városvédő néven akkor nem jöhettek volna létre! Az egyesület helyi csoportjai közül az egyik első, mindjárt az erzsébetvárosi volt. Házról-házra járva dokumentálták az épületek részleteit és igyekeztek megszólaltatni az ott élő öregeket, rögzítették a történeteket. Hiszen, amit ebben az új, második kiadásban is jól látunk (124. old.): számos híresség élt Budapest legkisebb területű, de legnagyobb népsűrűségű, VII. kerületében. Itt született és nőtt fel Füst Milán, Rejtő Jenő, Karinthy Frigyes, Faludy György és Szilárd Leó. Itt élt Hevesi Sándor, Osvát Ernő, Weiner Leó – és még sokan mások.

Az Erzsébetváros iránti érdeklődés napjainkra sem hagyott alább. Sokan jönnek, költöznek vissza azok közül, akik ugyan már évtizedek óta nem éltek itt, de saját identitásuk, családi kötődésük miatt mégis csak fontos számukra ez a negyed. Turistákkal foglalkozó cégek szerveznek ide sétákat, a Kulturális Örökség Napjai eseménysora vagy a Múzeumok Éjszakája tömegeket vonz ide. Bátran kijelenthetjük tehát, hogy az „Ami látható, és ami láthatatlan” című könyvnek egyre bővülő vásárló és olvasóköre van, és aminek a tagjai már régen nem csak azok közül kerülnek ki, akiknek meghatározható kötődése van a területhez. Magyarázható ez még azzal is, hogy nagyon sokféle szakterület képviselői találhatók a szerzők között. Építész, szociológus, történész jegyzik a fejezeteket. Cél is volt a kötet összeállításakor, hogy ne kizárólag szakmai közönség számára készüljön, ezért aztán kellőképpen olvasmányos, jól érthető, kifejezetten szórakoztató is lett, miközben adatai tudományos szempontból is helytállóak.

 A szórakozással több fejezet is foglalkozik a könyvben. A főváros zsidók által legsűrűbben lakott kerületében sorra nyíltak a zenés kávéházak, mulatók – tudjuk meg a Brettlik, zengerájok, orfeumok című fejezetből. A tulajdonosok, a művészek és szerzők többsége is zsidó volt – a közönségről már nem is beszélve. Az utcán a jiddis nyelv keveredett némettel csakúgy, mint a színpadokon, a XIX. – XX. század fordulóján a magyar csak lassan hódított teret magának. Egy érdekesség, hogy a 172. oldalon még Blaue Katze néven emlegetett mulatóról épp a napokban jelent meg könyv az Álomgyár Kiadónál, Kék Macska címmel, tulajdonosáról, Somossy Károlyról pedig a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban találunk éppen most adatokat. De érdemes a könyvben továbblapozni a 179. oldalra is, ahol Moziváros a körút mentén címmel találunk adatot arról, hogy a legelső budapesti mozi – na, hol nyílt meg? – hát persze hogy az Erzsébetvárosban! Nem kell nagyon öregnek lenni ahhoz, hogy a Tisza, Bástya, Toldi, Vörös Csillag, Mátra nevek hallatán azonnal tudjuk: ezek mind pesti mozik voltak, gyalog sem távolabb tíz percre egymástól! Végül pedig essék szó a megújulásról, melynek negatívumaként a romkocsmákat szokás mostanában errefelé emlegetni. Vannak bíztató jelek, hogy talán képes lesz a városrész a hagyomány és a korszerűség egy sajátos, csak rá jellemző, új formáját megvalósítani!