Tutanhamon fáraónak erjesztett italt kínálnak.

  Május elseje összefonódik a virslivel és a sörrel. Legalábbis számomra, ennek magyarázatától tekintsünk el. Maradjunk a sörnél, illetve annak védőszentjénél Gambrinusnál. Ahány író, kutató, annyi legenda.

A sör legrégebbi írásos bizonyítéka a Kr. e. III. évezredből, Mezopotámiából származik. A sörkészítést ekkor már nemcsak ismerték és gyakorolták, de törvényben is szabályozták. A sör Egyiptomban nem csak a gazdagok kiváltsága volt, egyszerű emberek és rabszolgák is fogyaszthatták.

Tacitus a klasszikus római történetíró Germania című könyvében megemlít egy Gambrivil nevű törzset, egyik tagját hívták Gambrinusnak, aki feltalálta az erjesztett malátalét. De felbukkan a sörfőzés az afrikai népeknél, akik kölesből, a kelet-ázsiaiaknál akik rizsből, és az indiánoknál, akik kukoricából készítették az italt.

Egyesek etimológiai alapon közelítenek a kérdéshez. Szerintük a XIII. században élt             I. János brabanti (belga) herceg latinos névalakja a Jan primus (első János), ebből alakult át a későbbiekben Gambrinussá. A herceg nem készített sört, de szívesen fogyasztotta az erjesztett italokat. A lovag ismert és kiváló trubadúr volt, közel száz dal szerzője és állítólag ugyanennyi gyermeket is nemzett.

Az a szóbeszéd is járja a belgáknál, hogy Gambrinus egyetlen kocsmában 388 kupa (72 liter) sört ivott meg. Ez a legenda először a XVI. században bukkan fel írásos formában Burkart Waldis költeményében, amit Brüsszelben, a Grande Place-on álló lovas szobor örökít meg. A költemény: Míg éltem, Gambrinus volt nevem, Flandria és Brabant esdték kegyem, árpából malátát nyertem, elsőként sört biz' én főztem. Büszkén vallják a serfőzők, Egy király volt a mesterük.

A magyar sörfőzés története még nomád őseink korából ered. A sztyeppén lovagoló eleink itala a kumisz és a boza volt. A boza búzából, árpából, kölesből, vagy ezeknek keverékéből főzött alacsony alkoholtartalmú sörszerű ital. 

Az Árpád-házi uralkodók korában minden földesúr jogot kapott a sörfőzésre. Ez volt a „serjog”. Az Árpád-házi uralkodók egy-egy kolostor alapításakor még arra is ügyeltek, hogy az egyháznak adományozott jobbágycsaládok között egyaránt legyen szakács és „sernevelő” is.

Láng Róbert