A jó ivóvíz legfontosabb jellemzője, hogy biztonságos és egészséges, sem kórokozókat, sem kémiai anyagokat, sem radioaktív anyagokat nem tartalmaz olyan mennyiségben, ami az ivóvizet fogyasztók egészségére ártalmas lehetne.[1]

Az irreális elvárás, hogy a víz egyáltalán ne tartalmazzon olyan anyagokat, amelyek nagy koncentrációban szennyeződésnek minősülnek. Napjainkban számos olyan nagy teljesítményű vizsgálati módszer van, amellyel a szennyezők sok nagyságrenddel a megengedett határérték alatt is kimutathatók, és minél érzékenyebb módszert használunk, annál nagyobb eséllyel állapíthatjuk meg „oda nem illő” komponensek jelenlétét. Az alapvető kérdés tehát az, hogy az ivóvíz minősége megfelel-e az egyébként szigorú előírásoknak, és az egyes károsnak minősített komponensek a kimutatott koncentrációban egészségügyi kockázatot jelentenek-e.

Az ivóvíz mikrobiológiai minőségének jellemzésére legrégebben és legáltalánosabban használt E. coli határértéke például 0, vagyis nem lehet kimutatható, de ez csak a vizsgálat viszonyítási térfogatára, 100 ml-re értelmezhető, vagyis helyesen a határérték „nem lehet kimutatható 100 ml vízben”. Ha több 10 l vizet 100 ml-re koncentrálnánk és megvizsgálnánk, akkor abban már lehet, hogy találnák E. coli-t, de ez olyan csekély kockázat, amit elhanyagolhatónak tekinthetünk. Ezzel analóg módon az ivóvíz kémiai, fizikai alkotói és esetleges szennyezői esetén is meg kell különböztetnünk a „kimutatható” és a „veszélyes” szintet.

Az ivóvízminőség határértékeit – ahol elegendő tudományos bizonyíték áll rendelkezésre – elsődlegesen egészségvédelmi szempontok alapján határozzák meg. Ugyanakkor vannak olyan anyagok, pl. a rákkeltő vegyületek, amelyeknek nincs biztonságos szintjük. Mint minden környezeti tényezőre, úgy az ivóvízre is érvényes a „társadalmilag elfogadható kockázati szint” fogalma, amely a fejlett országokban érvényes konszenzus alapján 10^-6. Vagyis azokat a kockázatokat tekintjük elfogadhatónak, amelyek egymillióból legfeljebb egy ember megbetegedését okozzák. De ezen túlmenően is cél a kockázat minimalizálása, így általában a határértéket az észszerűen elérhető legalacsonyabb koncentrációban állapítják meg.

Az egészséghatásra vonatkozó tudományos bizonyítékok és az új technológiák megjelenése nyomán a határértékek időnként változnak. Általában szigorodnak (legutóbb az ólom határértéke módosult 2013-ban 25 µg/l-ről 10 µg/l-re), de az ellenkezőjére is van példa (pl. a WHO-ajánlás a bór határértékét 1 mg/l-ről 2,4 mg/l-re emeli).[2]

A mérési eredményekre és a határértékekkel való összehasonlításra alapozott értékelés mellett az ivóvízminőség fontos jellemzője az elfogadhatóság, vagyis az érzékszervi tulajdonságok: a víz íze, színe, szaga, zavarossága. Hiába felel meg az ivóvíz valamennyi paramétere a jogszabályi előírásnak, ha az ember nem szívesen issza meg.

Az ivóvíz-előállítás és -elosztás különböző lépései során különböző szennyezők kerülhetnek az ivóvízbe (1. ábra).

Jelen tudásunk szerint a következő feladatot a vízkezelésből származó kockázatok (különösen a fertőtlenítési melléktermékek) és az elosztóhálózattal összefüggő szennyezések kezelése jelenti.

A gerincvezetékek kezelése az ivóvíz-szolgáltatók feladata. Itt elsősorban a hálózatok elöregedése, az idővel megjelenő lerakódások (vas-, mangán- és vízkőkiválás) és az ezen megtelepedő mikroorganizmusok veszélyeztethetik az ivóvízminőséget. A szolgáltatási pont után (a vízórától) azonban az épület tulajdonosáé ez a felelősség. A másodlagos vízminőségromlás kockázata az épületen belül a legnagyobb: hosszabb a tartózkodási idő, melegebb a víz, és a vékonyabb csövekben nagyobb a térfogat/felület arány, változatosabbak a felhasznált anyagok. Ez mind a mikrobiális kolonizáció, mind az ivóvízzel érintkező anyagokból való kioldódás kockázatát megnöveli. Általános problémát jelenthet az elterjedőben lévő háztartási vízkezelő rendszerek rendszeres karbantartásának az elmaradása is.

A hálózatban bekövetkező másodlagos vízminőségromlás egyik legfontosabb tényezője az ólom, amely az ólomtartalmú szerkezeti anyagokból (a legnagyobb mértékben ólomcsövekből, emellett egyes ötvözetekből, pl. bronzöntvényekből, rézcsövekből és szerelvényekből) oldódik ki. Ólomcsöveket jellemzően 1945 előtt építettek be az ivóvízhálózatokba, bár esetenként még az 1945–1975 közötti épületekben is előfordulhat. Ellentétben a vízbázis-eredetű szennyezőkkel, amelyek koncentrációja az egy ivóvízellátó rendszerből ellátott település egészén nagyjából azonos, az ivóvíz ólomtartalma házról házra vagy akár lakásról lakásra változhat. Az újabb építésű vagy az elmúlt 40 évben felújított ivóvízhálózatokban ólomcsöveket bizonyosan nem találunk, bár a háború előtt épült házakban elég gyakori, hogy a lakások vezetékeit kicserélték, de a közös tulajdonú felszálló vezetékeket nem.

Az ivóvíz-eredetű ólombevitel a korábbi, ólmozott benzinből, illetve az ólomtartalmú edénymázakból, festékekből adódó ólomterhelésnél jóval alacsonyabb, de a magzatok, csecsemők, kisgyermekek szellemi fejlődésére gyakorolt káros hatása miatt törekedni kell a minimalizálására. Felnőtteknél a hosszú távú fogyasztás tápanyag-felszívódási zavarokat okozhat.

Az ivóvízminőség ellenőrzése Magyarországon az ivóvíz-szolgáltatók és a népegészségügyi hatóság közös feladata. A jogszabályban előírt, ún. megfelelőségi monitoringvizsgálatok erre kijelölt fogyasztói hálózati pontokon történnek. Ennek célja a lakosok számára szolgáltatott víz jó minőségének igazolása, az országos ivóvízminőség-értékelések is a szolgáltatott ivóvízre vonatkoznak. Nem tervezhető olyan rutin vizsgálati stratégia, amely reprezentatív módon leképezhetné Magyarország valamennyi lakásának valamennyi vízcsapján kifolyó víz minőségét. Az épületeken belül történő, tulajdonosi felelősségi körbe tartozó vízminőség-változások nyomon követésére ezért más megközelítést alkalmaznak. A megelőzés elsődleges eszköze a beépíthető anyagok, szerelvények minőség-ellenőrzése, amely valamennyi hazai forgalomban kapható termékre kötelező. A már meglévő minőségi problémák feltárása olyan célzott programokkal történhet, mint a jelenleg a Nemzeti Népegészségügyi Központban zajló ólomkockázati felmérés, amely egyben az ivóvíz ólomtartalmának a lakosok számára ingyenes vizsgálati lehetőségét is jelenti.[3] A hálózati eredetű nehézfémek, így az ólom bevitele megfelelő fogyasztói szokásokkal minimalizálható. A kioldódás a víz hőmérsékletével és a tartózkodási idővel növekszik. A hideg vizet a fogyasztás előtt kifolyatva még ólomcsövet tartalmazó hálózatokban is sokszor határérték alá csökkenthető az ivóvíz ólomkoncentrációja (2. ábra).

A szolgáltatott ivóvíz minősége szempontjából Magyarország megfelel az európai átlagnak, a legtöbb vizsgálandó paraméter esetén 99-100% a megfelelőség.5%-nál nagyobb kifogás (az összes vizsgált mintára vonatkoztatva) olyan egészségre nem ártalmas ivóvízalkotók esetén tapasztalható, amelyek a hazai felszín alatti ivóvízbázisok hidrogeológiai adottságaiból származnak (ammónium, vas, mangán, nátrium, alacsony keménység).[4]

Minden ivóvízforrásnak – a csapvíztől a tisztított vízen át a palackozott ásványvízig – van valamilyen, előállítással összefüggő minőségi kockázata. A különböző környezeti hatások következtében ezek a kockázatok változhatnak, illetve a kimutatási módszerek fejlődésével újabbakra derül fény. A megoldást a kockázatok komplex felmérése és értékelése jelenti, amiben különböző jövőbeni forgatókönyvekre is tervezetőek a szükséges beavatkozások. Ezt célozza az MTA Ökológiai Kutatóközpont által vezetett Tiszta ivóvíz projekt a parti szűrésű ivóvízellátó rendszerek vonatkozásában.

Források

[1] 201/2001 (X. 25.) Kormányrendelet az ivóvíz minőségéről és az ellenőrzés rendjéről

[2] WHO (2017): Guidelines on drinking water quality, 4th Ed.

[3] A lakosság ivóvíz eredetű ólomexpozíciójának felmérése és értékelése 2018–2019

[4] Nemzeti Népegészségügyi Központ: Magyarország ivóvízminősége, 2017.

[5] Az ivóvíz ólomtartalmának felmérését megcélzó kutatási projekt összefoglalása

A cikk szerzőjéről: