Világraszóló szaporítási eredményt jelentett be a Fővárosi Állat- és Növénykert. A tojásrakó emlősök közé tartozó hangyászsünöknél ugyanis egy életerős, egészséges utód cseperedik. A világon csak nagyon kevés állatkertben foglalkoznak ezekkel az állatokkal, az pedig még ritkább, hogy szaporítani is sikerüljön őket. Ez még a hangyászsünök őshazájának számító Ausztrália állatkertjeiben is rendkívüli dolognak számít, Ausztrálián kívül pedig csak néhány alkalommal fordult elő hasonló siker. A kicsi jelenleg három hónapos, de a nagyközönség egyelőre még nem láthatja.
A hazai állatkertek között egyedülálló, de az állatkertek világában nemzetközi szinten is figyelemre méltó és különlegesnek számító szakmai eredményt jelentett be a Fővárosi Állat- és Növénykert. Tüske, a nőstény hangyászsün ugyanis bő három hónappal ezelőtt egy tojást rakott le, amelyből másfél hét elteltével sikeresen ki is kelt a kicsi. A jövevény időközben a költőerszényt is elhagyta, és azóta is rendben fejlődik. A közönség azonban egyelőre még nem láthatja, hiszen a kicsi nagyrészt a tökéletes nyugalmat biztosító költőládában fejlődik.
A hangyászsünök rendkívül ritkán láthatók állatkertekben. Az őshazájuknak számító Ausztrálián kívül csak alig két tucat állatkertben lehet találkozni velük, Európában mindössze tizenegy helyen. Szaporodásuk még nagyobb ritkaságnak számít, a kicsik sikeres felnövekedése pedig olyan szakmai eredmény, amely még Ausztráliában is az újságok címlapjára kerül. Állatkerti szakmai körökben a hangyászsünöket a legnehezebben szaporítható állatok között tartják számon.
A Fővárosi Állat- és Növénykertben már az 1910-es években is foglalkoztak hangyászsünökkel, az újabb időkben azonban 2012-ben fogtak bele ismét a tartásukba. Az akkor érkezett pár, Tüske és Böki bemutatásával elsősorban az volt a cél, hogy a tojásrakó emlősök is képviselve legyenek a városligeti intézményben. Az állatkerti szakemberek azonban titkon azt remélték, hogy talán szaporítani is sikerül majd őket.
A hangyászsünök a legkülönösebb állatok közé tartoznak, hiszen emlős létükre nem eleven utódokat hoznak a világra, hanem tojásokkal szaporodnak. A hangyászsünökön kívül az emlősök körében egyedül a kacsacsőrű emlős rak még tojásokat.
A nőstény hangyászsünök 22-24 nappal a párzás után rakják le tojásukat, amelyet az elkövetkező 10 napban ideiglenes képződményként megjelenő hasi költőerszényükben költenek ki. A tojás maga 13-17 mm átmérőjű, tehát nagyjából szőlőszemnyi, héja pedig puha és bőrszerű. A kikelő kölyök/fióka alig 0,4 gramm tömegű. Az anyaállatnak ugyan nincsenek igazi emlői, de vannak tejmirigyei, amelyek közvetlenül a szabadba nyílnak a költőerszény falában. A kicsi a mirigyek által kiválasztott tejet szívogatja. Általában 45-55 napos koráig marad a költőerszényben, ekkorra már 180-250 gramm a súlya. A tüskéi azonban csak azután kezdenek el nőni, hogy kiköltözött az erszényből. 200 napos korárára, amikor a tejről végleg átáll a hangyákra és termeszekre, rendszerint már 1 kg-nál is nehezebb. A hangyászsünök viszonylag hosszú életű állatok, akár 40-50 évig is élhetnek.
Az Állatkert most három hónapos hangyászsün kölykét a gondozókon kívül egyelőre senki nem láthatja. Az első hónapokban ugyanis különösen fontos, hogy az apróság a legteljesebb nyugalomban, zavartalanul fejlődhessen. Még az állatkerti dolgozók közül is csak a hangyászsünökhöz beosztott munkatársak láthatják őket. A nagyközönségnek így egy darabig meg kell elégednie azokkal a képekkel és filmfelvételekkel, amelyeket az Állatkert hivatalos honlapján és Facebook-oldalán tett közzé.
HÁTTÉRINFORMÁCIÓK A HANGYÁSZSÜNÖKRŐL
Miféle állat a hangyászsün?
A hangyászsünök – a kacsacsőrű emlőssel együtt – a tojásrakó emlősök (Prototheria), és ezen belül a kloakások (Monotremata) egyedüli ma élő képviselői. Legfeltűnőbb sajátosságuk természetesen az, hogy az összes többi ma élő emlősállattal ellentétben nem eleven utódokat ellenek, hanem tojásokat tojnak. A tojásrakás oka egyszerűen az, hogy az ősi emlősszerű hüllők és a korai emlősök is – a hüllők többségéhez hasonlóan – eredetileg tojásokat raktak. Ám az emlősök törzsfejlődésének korai szakaszában lépésről lépésre kialakult az elevenszülés képessége, így az emlősök körében ma már ez a szaporodási mód számít általánosan elterjedtnek. A tojásrakó emlősök fejlődési iránya azonban a törzsfejlődés során már nagyon korán, még az elevenszülés megjelenése előtt különvált a többi emlősétől, így ők megmaradtak tojásrakóknak.
A tojásrakáson kívül más ősi jellegzetességeik is megmaradtak. Ilyen ősi tulajdonság például az, hogy a nyakcsigolyákhoz is bordák csatlakoznak, hogy a vállövben hollóorrcsontjuk és köztes kulcscsontjuk is van, vagy az, hogy a szaporító, az emésztő és a kiválasztó szervrendszerek közös kivezető járaton, úgynevezett kloakán keresztül nyílnak a külvilágba. Ezek az anatómiai és élettani jellegzetességek csak a hangyászsünöknél és a kacsacsőrű emlősöknél fordulnak elő, más emlősöknél egyáltalán nem. Viszont a hüllők, illetve a részben a madarak körében általánosnak számítanak.
Ősi jellegzetességeik ellenére a tojásrakó emlősök egyáltalán nem számítanak primitívnek. Mind a hangyászsünökre, mind a kacsacsőrű emlősre a különleges életmódhoz való nagyfokú alkalmazkodás jellemző.
A tojásrakó emlősök különös tulajdonságai több szempontból is foglalkoztatják a tudományt. Kezdetben ugyanis még az is vitás kérdés volt, hogy egyáltalán emlősnek számítanak-e ezek az állatok. Ez a vita azonban még a XIX. század végén eldőlt, hiszen az emlősök legfőbb jellegzetességeként azt fogadták el, hogy nőstényeik tejjel táplálják az utódokat. Ez pedig a tojásrakó emlősökre is igaz. A másik, ma sem teljesen megválaszolt kérdés az, hogy mennyire régen vált külön e furcsa állatok fejlődési iránya a többi emlősétől. A legősibb ismert kloakás csontmaradványait alsó kréta korú, 115 millió éves kőzetekben találták meg, tehát ebben az időben már létezett ez az állatcsoport. Mindez arra utal, hogy már a kloakások fejlődési iránya már az emlősök történetének legkorábbi szakaszában különvált a többi emlősétől.
Mivel a tojásrakó emlősök minden más ma élő emlősállattól jelentős mértékben különböznek, az emlősöket a tudomány ma már két fő csoportra osztja fel. Az egyikbe tartozik a tojásrakó emlősök öt ma is élő faja (négyféle hangyászsün és a kacsacsőrű emlős), a másikba pedig az összes többi emlősállat, ide értve a méhlepényes emlősök több mint ötezer, és az erszényes emlősök négyszáz körüli ma élő faját is.
Hangyászsünből is többféle van
A hangyászsünök családján (Tachyglossidae) belül négy fajt különböztetik meg a zoológusok. Ezek közül a Budapesten is látható rövidcsőrű hangyászsünt (Tachyglossus aculeatus) fedezték fel legkorábban. Ezt a fajt ausztráliai hangyászsünnek is szokták nevezni, ami nem teljesen helyes, mert az ausztrál kontinensen kívül Új-Guinea szigetén, méghozzá a Pápua Új-Guineához és az Indonéziához tartozó területeken is őshonosnak számít. Ez azért lehetséges, mert a jégkorszakok idején a világtengerek szintje több mint száz méterrel alacsonyabb volt a mainál, és számos más szigethez hasonlóan Új-Guineát is szárazföldi híd közötte össze Ausztráliával. Ugyanezen ok miatt lehetséges, hogy a rövidcsőrű hangyászsün Tasmania szigetén is őshonos. A XIX. század végén Új-Guinea szigetén felfedezték a hosszúcsőrű hangyászsünöket (Zaglossus sp.) is. A zoológusok kezdetben úgy gondolták, hogy csak egy fajuk létezik, de ma már háromféle hosszúcsőrű hangyászsünt ismerünk: a nyugati hosszúcsőrű hangyászsünt (Zaglossus bruijni), a keleti hosszúcsőrű hangyászsünt (Z. bartoni), és az 1998-ban felfedezett Attenborough-hangyászsünt, amelyet a világszerte ismert brit természetfilmes, David Attenborough tiszteletére neveztek el.
Abban a néhány állatkertben, ahol egyáltalán tartanak hangyászsünöket, egy-két kivételtől eltekintve szinte mindenütt a rövidcsőrű hangyászsünökkel foglalkoznak.
Mit esznek a hangyászsünök?
Bár a hangyászsünök különféle apróbb bogarakat és azok lárváit, valamint férgeket is fogyasztanak, legfőbb táplálékukat a különféle hangyák és termeszek alkotják. Rendkívül ügyesen ásnak, és erőteljes karmaikkal még a termeszvárak oldalát is képesek felszakítani. Sajátos „csőrük” alakjánál fogva szintén alkalmas a túrásra, ráadásul az állatnak kiváló a szaglása, és még a „csőrön” található elektromos érzékszerv is segíti a táplálék felkutatását. Apró szájukból 15-18 cm hosszú, ragacsos nyelvet képesek kiölteni. Ezzel könnyen hozzáférnek a járatukban rejtőző hangyákhoz, termeszekhez. Féregszerű nyelvüket egy perc alatt akár százszor is kiöltik, így a hangyászsünök tudományos neve, a „fürge nyelvet” jelentő Tachyglossus igazán találó elnevezés. Egy háromkilós állat tíz perc alatt húszdekányi termeszt képes fellefetyelni.
Állatkerti körülmények között komoly gondot jelent a hangyák és termeszek biztosítása. Ezért a legtöbb állatkertben speciális pépet készítenek a hangyászsünök számára, amelyet könnyen fel tudnak nyalni. Többféle recept is van használatban: Budapesten rovarevő állatoknak kifejlesztett tápszer, tojás, gyümölcs és víz a pép legfőbb összetevője, amelyet még össze is turmixolnak a gondozók.
Kevés állatkertben van hangyászsün, még kevesebb helyen szaporodik
A hangyászsünök meglehetősen nagy ritkaságnak számítanak az állatkerti állatgyűjteményekben. Jelenleg az egész világon mindössze 47 állatkertben mutatnak be ilyen állatokat, ám ebből 23 intézmény Ausztráliában, tehát a hangyászsünök őshazájában található. Európában csupán 11 állatkertben élnek hangyászsünök (Berlin, Budapest, Duisburg, Halle, Majna-Frankfurt, Paignton, Planckendael, Plzeň, Prága, Rostock, Wrocław).
Sikeres szaporításuk még ritkábbnak mondható. A XX. századból összesen tizenegy kelésről maradtak fenn feljegyzések (Berlin: 1908, Bázel: 1955 és 1967, Sydney: 1977 és 1987, Philadelphia: 1983 és 1985, Oklahoma City: 1987, Adelaide: 1988 és 1989, St. Louis: 1996), de a frissen kikelt apróságok ezekben az esetekben rendszerint igen hamar elpusztultak, és csak egy-két állat érte meg az ivarérett kort.
Az ezredforduló óta a vezető ausztrál állatkertek lépésről lépésre kidolgozták a hangyászsünök szaporításához szükséges tartástechnológiát. Ennek nyomán a nyugat-ausztráliai Perth Állatkertjében 2007 óta már tíz alkalommal sikerült eredményesen szaporítani őket, sőt 2015-ben kikelt az első olyan hangyászsün is, amelyiknek már a szülei is állatkertben látták meg a napvilágot. A Sydneyben működő Taronga Park Állatkertben 2016-ban csaknem három évtizednyi szünet után szaporodtak újra a hangyászsünök: mindjárt három is a világra jött. Azóta pedig ugyanott öt másik is sikeresen kikelt és fel is cseperedett.
Az európai állatkertek közül Rostockban 2014-ben kelt ki egy kicsi, akit azonban az anyaállat hirtelen pusztulását követően három és fél hónapos korától mesterségesen kellett nevelni. A Plzeni Állatkertben is volt két kelés, de a gondozók már csak az elpusztult fiókákat találták meg.
Tüske és Böki történelmet ír
Budapestre először 1912-ben érkeztek hangyászsünök – mégpedig hosszúcsőrű hangyászsünök – abból a szállítmányból, amelyből a londoni, a majna-frankfurti és a berlini állatkertek is kaptak két-két állatot. Ezek közül két évvel később már csak az egyik londoni és az egyik budapesti állat volt életben, ez utóbbit pedig még 1917-ben is elevenen láthatta a fővárosi közönség, ami akkoriban állattartási bravúrnak számított. Ugyancsak az 1910-es években egy rövidcsőrű hangyászsün is élt Budapesten.
Ezt követően csaknem száz éven át nem voltak hangyászsünök Budapesten, egészen 2012-ig, amikor a ma is meglévő tenyészpár, Tüske és Böki megérkezett. Az állatok kora sajnos ismeretlen, de azt lehet tudni, hogy a rövidcsőrű hangyászsün Új-Guinea szigetén őshonos alfajához (Tachyglossus aculeatus lawesi) tartoznak.
Annak, hogy bemutatásuk mellett szaporításuk is sikerülhet, a 2018-as évben mutatkozott meg az első jele. Tüske ugyanis az állatkerti munkatársak nagy örömére egy tojást tojt. A tojásból ugyan akkor még nem lett semmi, de a jövőre nézve igen biztató eredménynek számított. Az állatkerti szakemberek a hangyászsünök szaporításában legnagyobb tapasztalattal rendelkező ausztrál kollégákkal is konzultáltak, hogy az anyaállat számára a legtökéletesebb körülményeket biztosíthassák a költés, illetve az utódnevelés idejére is.
Végül a gondozók idén január 2-án észlelték Tüske testtartásának megváltozását, amiből következtetni lehetett arra, hogy az anyaállat költőerszényében már tojás van. A fióka január 12-én kelt ki a tojásból. A gondozók természetesen nem akarták zavarni az állatokat, így csak március 4-én lestek be a költőerszénybe, ahol ott lapult az egészséges apróság. A kicsi március 12-én bújt ki először az erszényből, majd 25-én már végleg el is hagyta, s azóta a speciálisan a hangyászsünök igényei szerint elkészített költőládában cseperedik.
Hangyászsün história és lázadás a Bountyn
Bár a hangyászsünöket Ausztrália és Új-Guinea őslakói már sok ezer éve ismerik, az európai felfedezők csak a XVIII. század végén találkoztak először ezekkel az állatokról. Az első európai, aki a hangyászsünök létezéséről hírt adott, az a William Bligh volt, aki a Bounty tehetséges, de vasfegyelmet követelő kapitányaként az egész világon ismert. 1788 augusztusában, tehát még a lázadás kitörése előtt a Bounty Tasmania partjainál is kikötött, s a legénység tagjai itt találkoztak hangyászsünökkel.
Bligh híradásai nyomán Cuvier, a neves francia természettudós 1897-ben a mitológiai eredetű Echidna nevet adta az állatnak. Kiderült azonban, hogy ezt a nevet 1788-ban egy másik tudós már lefoglalta a murénák egy csoportja számára. A tudomány ezért 1811 óta a „fürge nyelv” jelentésű Tachylossus néven ismeri a rövidcsőrű hangyászsünt. Az ausztráliai gyarmatosítóknak viszont annyira megtetszett az echidna név, hogy angolul ma is ez az állat elterjedt elnevezése. Cuvier névadása egyébként nem volt éppen hízelgő, mert az ógörög mitológiában Ekhidna minden szörnyek ősanyja volt. A félig nő, félig kígyó alakban ábrázolt Ekhidnától származott többek között Kerberosz, a sokfejű kutya, az oroszlán, kecske és kígyófejű Khimaira, vagy az aranygyapjat őrző lernéi Hüdra is.
Magyar nyelven először Friedrich Johann Bertuch gyermekeknek írt természetrajza, a Természethistóriai képeskönyv magyar kiadásában írtak a hangyászsünökről. Az 1805 és 1810 között, tizenkét kötetben napvilágot látott művet a jeles nyelvész és szótárszerkesztő, Márton József fordította, akit az utókor nemcsak többnyelvű lexikonjai miatt tart számon, hanem azért is, mert egykori iskolatársa, Csokonai Vitéz Mihály műveinek többségét is ő adta ki. A Természethistóriai képeskönyv magyar kiadásában Márton egyszerűen a „tüskés hangyász” magyar nevet adta az állatnak. A természettudományi nyelvújítás, a „bugátizmus” korában az állat neve „tövises gömböly” volt. Ez a név Cuvier Állatországának 1841-es magyar kiadásában szerepelt először, és kötetet fordító költő, drámaíró, pedagógus és természettudós, Vajda Péter leleménye. Ugyanezt a nevet használta Reisinger János is 1846-os Állattanában. A ma használt „hangyászsün” elnevezést Méhelÿ Lajos és Bálint József alkotta meg 1901-ben a német Ameisenigel tükörfordításaként. A fordítást Alfred Edmund Brehm Az állatok világa című többkötetes munkájának első magyarországi kiadásához készítették. A „magyar Brehm” népszerűsége nyomán az elnevezés hamar elterjedt, és az elmúlt több mint száz évben szinte minden alkalommal ezt használták az állat megnevezésére.
Állatkerti körülmények között először 1845-ben, a Londoni Állatkertben mutattak be hangyászsünöket, ám az a néhány állatkert, ahol egyáltalán tartottak ilyen állatokat, többnyire ennél jóval később, a XX. század elején szerezte be az első példányokat. Philadelphiába és Amszterdamba például 1903-ban, New Yorkba pedig 1913-ban jutottak el az első állatkerti hangyászsünök.
