Nem sokkal a második világháború után fogadta el az Országgyűlés a címek és rangok megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. törvényt amely 1. §-ában kimondta: „A magyar nemesi és főnemesi rang (herceg, őrgróf, gróf, báró, nemes, primor, lófő) megszűnik, törvényesen nem használható.” A törvény többször megjárta az Alkotmánybíróságot képviselői indítványok nyomán a rangok és címek visszaállítására. Az alkotmánybírósági határozat leszögezte: a törvény az emberek származás szerinti megkülönböztetésének megszüntetését szolgálja, amely – ahogyan a törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolás is fogalmaz - az egyenlőség alapján álló demokratikus állami és társadalmi berendezkedéssel nem fér össze.

Kevesen tudják és nyomát sem láttam a Google-keresőben, hogy 1944. november 1-jei rendeletével a Nemzeti Összefogás Kormánya (Szálasi-kormány) már egyszer megszüntette a rangok és címek viselését. Ezzel az arisztokratikus megszólítások ügyét duplán letudtuk. Térjünk rá a hétköznapi beszédre.

A XIX. században a kend megszólítást használták a leggyakrabban. Udvarias, barátságos, bizalmas szó. Egyoldalúan is használták. Táncsicsnak mondta Jókai: Hallja kend Táncsics, kend ne kendezzen engem, mert kendnek én nem vagyok kend! A kegyed is kiment a divatból, bár a „Kiskegyed” című képes hetilap felelevenítette.

A két világháború között mindenkinek járt a „tekintetes” megszólítás. Ha az illető érettségizett, akkor a „nagyságos” dukált. Bizonyos állami pozíciókon felül és magas kitüntetésekhez, továbbá a tábornoki kar tagjainak a „méltóságos”, miniszternek, professzornak a „kegyelmes” titulus járt, természetesen az „úr” kiegészítéssel. De ez koronként változott. Például Rákóczi Ferencet anno nagyságos fejedelemnek szólították.

Aztán jöttek a „társak”. Katonáknál bajtárs, munkahelyen szaktárs, sportolásnál sporttárs és persze az elvtárs. Itt tennék egy kitérőt. A munkásmozgalomban természetes volt az elvtárs megszólítás. A Német Demokratikus Köztársaság „egypártja” bajban volt. Az elvtárs (Genosse) szót a nemzeti szocialisták használták. Ezért helyette kénytelenek voltak a rosszul hangzó párt-elvársat (Parteigenosse) mondani.

Manapság van egy kis zavar a megszólításban. A „maga” kicsit sértő, az „ön” rideg, a „magácska” bizalmaskodó, tolakodó. Akkor mit mondjunk? Esetleg „uram”, „asszonyom” a leginkább elfogadható, bár távolságtartó. És ha valaki nincs férjnél, akkor is „asszonyom”-ot mondjunk? Egyáltalán, a pártkapcsolatban élők  hogy mutatják be társukat? A párom? Furcsa. A kedvesem? Még furcsább. A kislányom, kisfiam édesanyja, édesapja? Bizarr.

Nyelvész urak! Alkossatok új megszólításokat!

Láng Róbert