A szerelemnek asztaláról
Nem ittunk mi közös pohárból;
Mégis, ha egy hosszú öröm lesz életem,
Azt én, leányka, csak neked köszönhetem.
S ha meg fogom siratni a napot,
Amelyben életem fogantatott,
Ha nem lesz a világon örömem,
Azt is, leányka, csak neked köszönhetem.
Csodálkozol? Ezt föl nem foghatod?
Gondolkozzál csak......kitalálhatod.
Szép vers? Gyönyörű! Petőfi Sándor írta T. M. kisasszony emlékkönyvébe 1846. október 23-án. Szabó Magda „Régimódi történet”-ében ifj. Lablonczay Kálmán is emlékkönyvbe írt versikékkel csábítgatta a lányokat. Amikor, még nem lehetett a Facebook-on őrizni az emlékeket, akkor a lányoknak emlékkönyve volt. Többnyire az udvarlók írtak bele. (Ha valaki nem tudná, kik voltak ők: rendes pasik, akik nem csak „azt” akarták.)
Sokfajta emlékkönyv létezik, de én egyre gondolok. Szigorúan titkos könyv volt, nem illett a kicsiknek, de a szülőknek sem a nagylányok könyvét megkaparintva, elolvasni a tartalmát. Kimondottan lányos dolog volt az emlékkönyv, de nemcsak a kiváltságos fiúk írhattak bele, osztálytársak, tanárok, szülők, barátnők is. Megtiszteltetésnek számított, ha valaki bepillanthatott az emlékkönyvbe. Volt belőle egyszerűbb és volt amelyikhez kis lakat is járt.
Lehetett rajzolni, esetleg temperával festeni is a lapokra, kivételesen egy préselt virág is belefért. Fénykép szinte soha. Kár, hogy kezd kimenni a divatból. Fogadni mernék, hogy tíz tini lány közül legfeljebb kettőnek van. Sajnálhatják majd ha feleségek, anyák, nagyanyák lesznek.
Volt úgynevezett társas lapja is az emlékkönyvnek, ahová azok írták be a nevüket, akik nem akartak verselni, nem találtak ki jópofa szövegeket, csak azt szerették volna, hogy nevük odakerüljön emléknek. Suta kiskamaszok közhelyeket írtak, „falvédős” szövegeket. „Írjak, de mit? Légy boldog, ennyit!” „Kútágasra szállt a veréb, emlékkönyvbe ez is elég.” „Utolsó lapra írom a nevemet, hogy utoljára felejts el engemet.” És némely édesanya ezt írta: „Ha az életben boldog akarsz lenni, tanulj meg kislányom tűrni és szenvedni.” (Biztos nem gender-szakra járt az édesanya.)
Lányok, még nem késő emlékkönyvet nyitni, fontoljátok meg, higgyétek el, érdemes.
Láng Róbert
