Három évtizede semmi nehézséget okoz, ha egy indiai hotelszobát akarunk foglalni, megváltani a repülőjegyet Delhibe úgy, hogy megérkezve a reptérre megkapjuk a bérelt autónk kulcsát és már az első nap Agrába furikázzunk a Tádzs Mahalt megcsodálni. Csupán az Internet kell hozzá és némi aprópénz.

   Elmondom az Y-generáció tagjainak, hogy is ment ez 50 évvel ezelőtt a kádári puha diktatúrában, amikor még Európán kívül nem lehetett úti célunk. Nem voltunk nagyravágyóak, megelégednünk a mi kis kontinensünkkel. Például elhatároztuk, hogy idén a világ fővárosába, Párizsba megyünk.

   Kezdetnek elballagtunk a postahivatalba, ahol útlevél blankettát és okmánybélyeget vettünk. Kitöltöttük a háromoldalas kérdőívet. Olyan információkat kértek tőlünk, amelyektől egy adatvédelmi ombudsman haja az égnek állt volna. Ha lett volna akkor ilyen pozíció. Néhány példa. Külföldön élő rokonai mikor és milyen körülmények között hagyták el az országot? Milyen társadalmi szervezet tagja? Volt-e büntetve, mikor, miért? Mikor kért útlevelet, mikor kapott útlevelet, mikor és mennyi ideig tartózkodott külföldön? Volt-e katona, mikor, hol? Mutatóba ennyi elég.

   A kitöltött útlevélkérő lapot véleményezte a munkahely vezetője, párttitkára és személyzetise. Igaz, nem kellett dicshimnuszokat írniuk, elég volt annyi, hogy nem emelnek kifogást az utazás ellen. Majd csináltattunk 3 darab szabványos útlevélképet, a hátára írtuk személyi adatainkat, ráragasztottuk az okmánybélyegeket a kérőlapra és elballagtunk a Belügyminisztérium útlevél osztályához egy felbélyegzett  A5-ös borítékkal.

   A félfogadási napon reggel 6 órakor beálltunk a sorba, Ha Budapesten laktunk, akkor egyetlen helyen, a Vörösmarty utcában kétszázadiknak. 8-kor nyitottak, 10-11 órakor már az egyik ablaknál sorra kerültünk. Esetleg egy-két ellenőrző kérdés következett. Meg kell mondani, az ügyintézők udvariasan bántak velünk. Bevették a papírokat, közölték, hogy más országba nem mehetünk, mint amelyiket megjelöltük a kérelmünkön. És pontosan tartsuk be a 30-napos tartózkodási határidőt, különben irgum-burgum. Ezzel túl voltunk a nehezén.

   Három hét múlva hozta a postás útlevelünket, benne az „ablakkal”, amely egyszeri kiutazásra jogosított. Európa egész területére, Spanyolország és Portugália kivételével. (Azt hiszem, velük nem volt diplomáciai kapcsolatuk Franco miatt.) Következtek a vízum kérelmek. Franciaországba beutazó, Ausztriába és Svájcba átutazó vízum. Ha gazdagok voltunk, akkor MALÉV-géppel mentünk és csak egy vízum kellett. A beutazó vízum elég drága volt, de forintban lehetett fizetni. Csak úgy, mint a vasúti, vagy repülőjegyet.

   Ha a vízumok is megvoltak, irány az IBUSZ-iroda. (Idegenforgalmi. Beszerzési, Utazási és Szállítási Rt.) Megváltottuk a vasúti jegyet oda-vissza, felvehettük 70 dollárt. (Ne becsüljük le az összeget, mai árakon számolva ez 700 dollárt jelentett.) De aki olyan ügyefogyott volt, hogy nem szerzett be még hozzá a feketepiacon ugyanannyit, azzal szóba sem álltunk.

   Most jött a java. Ha sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltunk senkinek francia földön, akkor nekünk kellett olcsó párizsi szállodát találni. Az IBUSZ csak társasutazással foglalkozott szálláskereséssel nem. Felkerestük a Főpostát, kértünk egy párizsi telefonkönyvet betekintésre. Adtak. A drágább szállodák nagyobb betűkkel, ismertetéssel szerepeltek benne. A kisebbeknél csak név és cím. Mentek levelek, többnyire német nyelven, de nem vették zokon, válaszoltak, megírták az árát. Újabb levél, lefoglaljuk. Aztán csomagolás, indulás!

   Hát így éltük 50 éve Pannóniában. A szájhagyomány szerint csak háromévente utazhattunk, nem így volt, sűrűbben is lehetett, de ezt most hagyjuk. Higgyétek el,  Y-generációsok, nem éreztük magunkat megnyomorítva. Igaz, 50 évvel fiatalabbak voltunk, a fényes szellők nemzedéke, talán ezért.