Érdekes jelenség, hogy az európai emberek többségének idegen az ázsiai (kínai, japán, indiai) művészet. Hiszen az alkotás módszerei egyetemesek. Mégis, miért alakult másként a görög-római és a reneszánsz kultúrára épült európai, és miért teljesen másként a távol-keleti képzőművészet?

   Az ázsiai képzőművészet ismerője és kutatója, Horváth Iván festőművész szerint az európai képzőművészetet általában az új keresése, az előző korszak meghaladása, a hivatalosan elfogadott és szentesített elvek elleni szembeszegülés és lázadás jellemezte. Ázsiában a képzőművészet nem ezt az utat járta be. Az alkotó évezredek óta egyformán dolgozott, az anyag és a méret esetleg változhatott, de ugyanazzal a kifejezési móddal alkottak. Kuo Szhi (1023-1085) festményeit az európai szem nem tudja megkülönböztetni   Huang Pin-hung (1863-1955)  műveitől. Nem a korábbiak meghaladása, a lázadás, az ellenszegülés vezérli az alkotót, hanem az ősök iránti tisztelet és megbecsülés.

   Nem véletlen, hogy a kínai festő egyedi alkotása semmivel sem volt több, vagy kevesebb a befogadó, műélvező számára, mint az a másolat, amelyet régi festményről készített a hagyományokhoz, a természet megszokott rendjéhez, az ősök tiszteletéhez ragaszkodva. Hasonlítsuk össze a két említett kínai festő alkotását Giotto (1267-1337) és Picasso (1881-1973)  műveivel, azonnal kitetszik, miről van szó.

   Technikailag is nagyok a különbségek. Az ázsiaiak a képeket selyemre, vagy hajszálvékony papírra festik. Minkét anyag pillanatok alatt beszívja a vizet. Az ecsetvonás, festékfolt a felületről többé nem távolítható el. Ezeknél a munkáknál a korrekció kizárt, szemben az olajfestményekkel, amelyek akárhányszor átfesthetők.

   Az európai művész akarva-nem akarva, törekedve erre, vagy sem, értéket is állít elő. A műalkotásoknak ára koronként változó, a divathoz is igazodó értéke van, az árverési házak aukciói tanúskodnak erről. Az ázsiai műértő közönség számára ezek ismeretlen fogalmak.

   Az olyan országokban, ahol a legfontosabb betartandó követelmény az, hogy a természetet és a felmenőinket tisztelni kell, az emberek tudomásul veszik, hogy minden úgy jó, ahogy van. Nem kell lázongani a fennálló világ ellen, nem kell mindig másra, újra törekedni. Legalábbis a művészetben. Hiszen a régi, amely az apáinknak, nagyapáinknak jó volt, valószínűleg nekünk is jó lesz. És ezt nemcsak tudomásul vették több ezer éven át, hanem tettek is azért, hogy mindez változatlanul fenn is maradjon. A Távol-keleti festő  ezért fest közel kétezer éven keresztül csaknem egyformán, nem változtat sem az anyagon, sem a méreten, sem a kifejezés módon, de még azon sem, hogy az alkotás nem azért jön létre, hogy abból pénzt lehessen keresni.

   Az európai hatások nem érték el  Ázsiát. A Távol-keleti ember nem tudta és nem is akarta levetni magáról az évezredes szokásokat, beidegződéseket. Még ha a császárok, maharadzsák, varázslók, papok és környezetük megértették is volna az európai, művészetek szépségét, a keresztény kultúrán szocializálódott népek művészeti felfogását, akkor sem.

Láng Róbert