A párbaj. Munkácsy Mihály festménye.

  Milyen kár, hogy a Biblia ötödik parancsolata (Ne ölj!) a háborúkra nem vonatlozik. Évezreken át a párbajra sem vonatkozott. Az őskor kutatói szerint a párbaj már a kőkorszaki szinten élő népeknél is bevett szokás volt. Dávid és Góliát, a Horatiusok és Curiatiusok ugyancsak párbajt vívtak.

A párbaj (párviadal, bajvívás) középkori formája arra az előfeltevésre épült, hogy a becsület nem lehet alku tárgya. Vagy sértetlenül birtokolja valaki, vagy örökre elveszti. A becsületért kiállni kötelező, nyilvános gesztus, amely azáltal győz meg a hozzá való ragaszkodásról, hogy a párbajozó kész érte életét is kockára tenni. Természetesen párbajt csak az érintettek kölcsönös megegyezése után lehetett megkezdeni.

Ezt a cselekedet a polgári államok büntető törvénykönyve mindig tiltotta. A törvény büntette a párbajra való kihívást, de az elfogadását is. A párbajsegédek is büntethetők voltak, kivéve ha törekedtek a párbajt megakadályozni. (Viszont a párbajtól való elállás esetén senkit sem büntettek.) Ez vonatkozott a jelenlévő orvosokra és tanúkra is. Ha valakit megöltek, azt a törvény szerint szándékos emberölésnek, ha megsebesítettek, az súlyos testi sértésnek minősítették. Vagyonelkobzásra is ítélhették a  bűnöst.

Azért nem járt mindig büntetés érte. II. Endre 1231-ben az előtte perlekedő gyári káptalant és Tamás gróf fiát bajvívásra ítélte (!). Mátyás király törvénye szerint a bajvívások perbéli bizonyításra szolgálhatnak. Törvényes volt, ha egy perben minden bizonyíték hiányzott. Szép is volt a XIV. századi Európában a szokás, hogy a csatákat eldöntendő a vezérek, királyok  egymást hívták ki a felesleges vérontás elkerülése és saját vitézségük bizonyítása végett. Kiskapu ezen a téren is volt. Az uralkodó megbízhatott mást is a párbaj lefolytatására.

A rigómezei csata (1389) leírásában is szerepel a bajvívás. „Mielőtt a két tábor az ütközetre kiállott volna, előjött egy magyar vitéz, és fel és alá nyargalódzván, hívja a töröket bajvívásra. Kiáll ellene egy híres ázsiai basának fia, akivel mikor összecsapott volna, mindkettőjük dárdája eltört, a magyar vitéz pedig lovával együtt a földre esett, de más baja nem történt”

Jókai Mór így írt a párbajról az „Egy magyar nábob” című művében „Egyszóval, mikor a felek nem vérszomjból, nem dühből keresik a párbajt, hanem kénytelenek azt előidézni, hogy szívök erejét, véleményük tartósságát a halál kapuja előtt is bevallják; rendesen ilyenkor szoktak a párbajsegédek pisztolyt adni a vívók kezébe. Azok hidegvérrel fognak eszmélni, mindegyik el van határozva magát kitenni a lövésnek, de ellenfelére nem lőni. A párbaj végződik nemesen, férfiasan. Az illem kívánatainak elég van téve, a sérelmes kérdés eltemettetik, s azt többé előhozni nem szabad.”

A párbajképesség feltétele az érettségi volt. Jó, hogy a párbaj kiment a divatból. Jó, hogy a párbaj kiment a divatból?

Láng Róbert