Angol Elvis Presley rajongók igazolványa.

   Papi (ez én vagyok), ti a múltban éltek, mondja jövőre érettségiző keresztfiam szemrehányóan. Leragadtatok Tom Jonesnál, Engelbert Humperdincknél, Paul Ankánál és Elvis Presleynél. Nem is voltál senkinek sem a rajongója.

Hirtelen Kemény Zsigmond történelmi regénye „A rajongók” ugrott be, nekem még érettségi tétel volt. Nem örültünk neki. Az 1859-ben megjelent mű I. Rákóczi György erdélyi fejedelem korát, benne a szombatosok üldöztetését idézi fel. Zsúfolva erkölcsi, történelmi, irodalmi kérdésekkel. De gyorsan kapcsoltam, nem erről van szó, hanem a zenekarok, énekesek, színészek rajondóiról.

Ez nem így van, vágtam vissza. Vagy csak részben van így. Mert annak idején mi is törtük magunkat egy Louis Armstrong koncertért a Népstadionban, vagy Rhoda Scottért a  Sportcsarnokban, vastapssal díjaztuk Omegáékat a Budafoki-úton .Egyszer külföldön kis költőpénzecském jó részét egy Sammy Davis koncertre költöttem, sosem bántam meg. De korunk dzsessz-zenéje és a pop-slágerek is érdekelnek. Igaz, nem voltam rajongó, csak amennyiben együtt hallgattuk a kis- és nagylemezeket. Rajongók, vagyis megszállott hódolók sohasem.

Papi, el sem tudod képzelni, mire képesek a rajongók. Igyekeznek kedvencük minden koncertjére elmenni akár belföldön, akár külföldön rendezik az előadást. Egy spéci fényképért, dedikálásért ölni tudnának. Magura tetováltatják a zenész aláírását, esetleg arcképét, igyekeznek utánozni öltözetüket. Kimennek a repülőtérre, hogy egy pillantást vethessenek érkezésükre. Extázisban törnek ki, ha a hotelszoba ablakában meglátják őket. Zaklatják a kedvencet telefonon, szerelmes leveleket írnak hozzájuk. És ha már nem is él a zenész, akkor is klubokba tömörülnek, anekdoták cserélnek gazdát.

De te nem vagy ilyen, kerigyerek (ez meg ő), ugye?

 Láng Róbert.