Pár napja emlékeztünk a II. világháború egyik sorsdöntő ütközetének, a nyugati szövetségesek 1944. június 6 – i normandiai partraszállásának 75. évfordulójára.

Én néhány hónappal korábban, volt iraki főnököm, amerikai tábornok veterántársam meghívása idején, kíséretében szembesültem egy virginiai kisvárosban, hogyan ápolják a ” D – nap” emlékét az Egyesült Államokban. Abból az akkortájt néhány-ezres városkából a csodálatos Appalache, Blue Ridge hegység lábainál, tizenkilencen vesztették csak azon a bizonyos napon az életüket a partraszállás legkegyetlenebb szakaszán, az Omaha-beache-n. Tizenkilenc fiatal élet egy napon a harmincnégy nemzeti gárdistából. További négy a későbbi harcok során. Óriási vérveszteség egy kistelepülés számára mint a dél-nyugat virginia Bedford. Huszonhárom a harmincnégyből, az akkor alig több mint háromezer fős lélekszámából.

A  ”Bedfordi fiúk” (Bedford Boys) között három testvérpár is  volt. Kettőből csak egyikük tért haza, a harmadikból egy sem. A történet feldolgozott az Alex Kershaw bestsellerré vált ” Bedford Boys” című könyvében. De ami számunkra talán közismertebb, inspirálta  a világsikert aratott Steven Spilberg  ” Ryan közlegény megmentése” című filmet.

Nincs is semmi csodálkozni való, ha lakói generációkon keresztül őrzik-ápolják elesett szeretteik, hőseik emlékét. Ezzel, találkozunk szerte a nagyvilágban. De, hogy évtizedekkel később, európai méretekhez viszonyítva hatalmas (200 ezer négyzetméter) emlékparkot építsenek – talán ritkábban. Ráadásul a 2001. június 6-n George W. Bush jelenlétében megnyitott emlékpark kongresszusi határozattal nemzeti emlékhelynek nyilvánított.

Ilyen monumentális emlékhelyek csak az Egyesült Államokban képzelhetők el.  Külön alapítvány került létrehozásra még 1988-ban az emlékhely létrehozására, amely szívós munkával létrehozta ezt a fantasztikus, szívbemarkoló emlékhelyet.

Ha belépünk az emlékpark területére az első hely amit meglátogatunk az általában szokásos gazdag kiállítási anyaggal rendelkező múzeum és emléktárgy bolt. Történelmet ismerő katonaemberként is jól eső érzés feleleveníteni a történteket, belenézni a korabeli dokumentumfilmekbe.

De a lényeg, a hatalmas parkban tett séta.  Az első részben gránit falakon állítanak emléket az amerikai és ami megható a szövetséges csapatok elesett katonáinak is. Ilyenre a washingtoni Mall-on a Vietnami falhoz közeli Koreai háború emlékhelyén emlékeszem.

Tovább sétálva szoborpark. Meghatározó alakja a bedfordi katona. Aki valószínűleg soha sem tért vissza szerettei körébe. Tovább lépve a II. világháború nagy amerikai hőse, a partraszállás irányítója később elnökké választott Eisenhower tábornok egész alakos szobra áll.

De itt van helyettese  – igaz csak mellalakként – a brit vezér Montgomery tábornok szobra is. És több a partraszállásban jelesült tábornoké.

Tovább lépkedve értünk el a park talán legérdekesebb, attraktív részéhez, ahol a partraszállás végső fázisát, a tengerből a partra tartó-eleső hősöket formázták meg. A valóságot idéző körülmények között, a becsapódó lövedékeket utánzó jelenségek között.

És a filmekből jól ismert atlanti fal megmászása, míg végül a túloldalon felbukkan az első katona, a győztes katona.

Kegyeleti pillanat, amikor mécsesemet elhelyezem az akár a közelmúltból is ismert halott katonát szimbolizáló emlékműnél.

Dicsőség az elesett katonának. Minden kor minden háborújának minden elesettjének.

(A fényképek a szerző felvételei)