Tisztelt Olvasó! Amennyiben Ön asztrofizikus, csillagász, vagy űrkutató, akkor most hagyja abba az olvasást, mert égnek áll a haja a dilettantizmustól. De kénytelen voltam a végletekig történő egyszerűsítést alkalmazni mondanivalóm érdekében.
Stephen Hawking világhírű fizikus legnépszerűbb könyvének (Az idő rövid története) egyik fejezete a világegyetem keletkezésével és végével, eredetével és sorsával foglalkozik. Pontosabban a témában végzett több éves kutatási eredményeit foglalja össze. Nem szeretném bonyolult fizikai összefüggésekkel terhelnem az Olvasót, nem is tudnám, ehhez laikus vagyok.
A tudós felhasználta Newton, Galilei és Einstein törvényeit. Ebből vezeti le, hogy a világegyetem pozitív és negatív erőkből áll, ugyanez vonatkozik az anyagra és az antianyagra is. Az anyag átalakulhat erővé, ez történik például az atomerőműben és az atombombánál. És az erő átalakulhat anyaggá, mint például a világegyetem keletkezésekor az ősrobbanásnál, az atomok és más részecskék keletkezésekor. Amikor vége a világegyetemnek, mert nem tart örökké, az anyag újra pozitív és negatív erővé alakul át, összeomlik, eloszlik, semmi sem marad belőle. Persze ettől nem kell megijedni, mert ez legfeljebb néhány milliárd év múlva következhet be.
Vörösmarty Mihály 1843-ban írta „Czilley s a Hunyadiak” c. szomorújátékát. Ebből a Bordal három sora:
Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.
Honnan tudhatta, sejthette a költő, milyen lesz a világegyetem vége, amikor még azt sem derítette ki a tudomány, hogy nem egy galaxis, hanem milliárd létezik?
Vagy vegyük Petőfit. Jövendölés c. versében 1843-ban így ír:
Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak.
Anyám, soká, örökkön él.
Honnan tudhatta, sejthette? Az ”Egy gondolat bánt engemet c. verse közismert, nem is idézem. 1846-ban pontosan megjósolja halálnak a körülményeit.
Szóval, ki lát a jövőbe? A válasz egyszerű, a költők látnak a jövőbe.
Láng Róbert
