Pékműhely a XIX. század második felében

  Csodálkoztam, de kenyérmúzeum is van, mégpedig Ulm (Németország, Baden-Würtenberg tartomány) belvárosában. A Museum der  Brotkultur két péknek köszönhető, 1955-ben alapították. Akkor a maga nemében az intézmény  egyedülálló volt a világon. A 18.000 kiállítási tárgy mindegyike a kenyérkészítés történetéhez kapcsolódik. Megtudhatjuk, hogy a világ különböző pontjain milyen helyet foglalt el a legrégebbi pékáru az emberek mindennapjaiban. Megnézhetjük, hogyan fejlődött az elmúlt évezredekben a gabona őrlés és a kenyérkészítés technikája, miként befolyásolták azt a társadalmi és kulturális változások. A múzeum szakkönyvtárában 6.000 könyv található, köztük számos archív dokumentum. A kiállítás a kőkortól kezdve a napjainkig öleli fel a kenyérkészítés történetét, illusztrálva azt tárgyakkal és filmekkel, bemutatva a középkori sütő céhek címereit, kitérve a különböző vallásokra is.

Azért is el kell látogatni a kenyérmúzeumba, mert hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a világ valamennyi kultúráját, minden korban egy dolog biztosan összekötötte, az pedig nem más, mint a kenyér. A múzeumban a magtól a kemencékig, az ókortól napjainkig követhetjük a kenyér útját. Az út végén pedig hálásak leszünk a sorsnak, hogy már nem kézzel kell megőrölni a gabonát, hogy nem élünk éhínségben és hogy megtanultuk a formázás titkát.

És például azt, hogy a maradék tésztából langallót sütöttek, amit csak a múlt század második felében kezdtek el lángosnak nevezni. A langalló lepényszerűen elnyújtott tészta. Az asszony tenyerével akkorára formálta, mint a sütőlapát feje. Késsel két helyen behasította, hogy ne púposodjon föl. A langallót a kemence szájánál sütötték, közel a kihúzott parázshoz. A kenyérnél jóval hamarabb átsült, a gyermekek már várták, mert kenyérsütés napján langalló volt a reggelijük. A megsült langallót kézzel törték el darabokra (a hagyomány szerint késsel vágni nem volt szabad), tejföllel, zsírral megkenték, vagy egyszerűen csak megsózták és úgy fogyasztották frissen.

A múzeumban láthatók a magok és más alkotóelemek, amelyet a különféle kenyérbe sütöttek, ezek nagy része már nálunk is kapható. De megismerhetjük a Graham-kenyeret, amely: darált (nem őrölt) gabonanemekből (búzából vagy rozsból, vagy búzával kevert kukoricából) erjesztés nélkül készített kenyér; különösen a vegetáriánusok körében elterjedt. Vagy a Kukoricás kenyeret, amely Amerikából származik, sárga kukoricalisztből sül. A bloomer  a XX. sz. második felében világszerte elterjedt angol kenyér. A Liebig (korpa) kenyér lisztje a korpától nincs teljesen elválasztva.

Még néhány különlegesség. Az Adika afrikai bennszülöttek által készített magas zsírtartalmú kenyér Sierra Leone vidékéről. Az Indzsera az etiópok lapos, palacsintaszerű mindennapi kenyere. A cibak (kétszersült) a normál kenyérnél keményebb és nagyon jól kidolgozott tésztából készítik; a sütés utáni napon felszeletelik és a szeleteket kemencében megpirítják (ez a második sütés). A pászka kovásztalan kenyér, amit a zsidók Pészah ünnepén kenyérként fogyasztanak. Eredete, hogy az egyiptomi kivonulás estéjén a nem volt idejük megkeleszteni a kenyértésztát. A pita kisméretű, lapos kenyér. Rendes kenyértésztából készül, amiből kis cipókat formálnak majd kinyújtják. Eredetileg forró, lapos köveken sütötték meg, ezért van kilapítva.

Végül említsük meg a Lembas-kenyeret a Gyűrűk Urából, az étel Galadriel tünde úrnőtől kap Frodó és amely csodás erejével életben tartja őt a kaland végéig.

Láng Róbert