Arany keze-esze van a Hibernia Kiadó munkatársainak, amely szervezetben tevékenykedő szerkesztők, szerzők, fotósok, grafikusok elsősorban útikönyvek megjelentetésében jeleskednek.
Most, nem is oly régen, a Varázslatos Csehország című szépséges útikönyvvel rukkoltak elő. Amikor a kedves utazó-olvasó kézbe vesz egy külsőleg is gyönyörű, beltartalom dolgában a teljességre törekvő (szöveg és illusztrációk: fotók, grafikák, ránézeti térképek) kényszerítik az olvasót, hogy le ne tegye a mesterművet, mert az új információk olvastán-látván bizonyára szép és nyomós élmények tolulnak föl az egyén szívében, szürkeállományában – szép és kellemes emlékek gyanánt.
Talán meg is könnyezi, óhajtott sóhajtásokkal konstatálódik: régen és többször (sokszor!) járt az akkor még Cseh- főbb fejezetek -Szlovákiának (becézett…) országrészekben, leginkább a cseh térségben. Ezzel kapcsolatban döntötte el a kínáló író, hogy a Varázslatos Csehország című útikönyvről objektív és szubjektív megközelítéssel, rezümével (összefoglalás, áttekintés, összegzés) emlékezik meg a tollforgató a cseh szépséges természeti, a lélekemelően gyönyörű épített létesítményekről – turizmus és gasztronómia területéről is.
Nem szabad megfeledkeznünk a meghatározó, alkotó, az életet szerető-élvező cseh polgárokról. No és a prágai polgárokról még véletlenül sem szabad megfeledkeznünk, mert ők „olyanabbak”, mint az országuk más területein fellelhető cseh személyiségek. Bár, azok a cseh polgárok másban mások, mint az előbb említettek. Szóval, csodákat, gyógyfürdőket fedezhet föl a „világcsavargó” – újra és újra - az útikönyv-böngészés közben.
Csehország igazán a monarchia hatásainak megfelelően a legfejlettebb országok közé sorolódott. Ebből fakadóan a polgáriasodás szintén a technikai és technológiai, illetve az ország, legfőképpen Prága polgárai fejlődés-fejlesztés középpontjába került – sikerességgel. Csak „mellékesen” megjegyezzük, hogy az ukrán határnál nagyon kedvelték a cseh határőröket, a mai napig nosztalgiázva mennek a csehek az ukrán területekre…
Prága, Csehország és polgárai bohém bája, meseszerű elemei remek úti célul szolgálnak. Különösen azoknak, akik beleuntak a rengeteg strandolásba, a wellneszezésbe, inkább fejest ugranak a cseh kultúrába, gasztronómiába, vagy a legendás, sőt történelmi kocsmák, éttermek megkutatásába. Az egyébként 100 tornyú Prága vára várja legalább egy napra a vándort, de be kell iktatni az óváros főterét, a városházát, majd a csillagászati órát – hogy csak néhány fontos látnivalót említsünk..., és máris elenyészően kevéskének ítéli az ember azt az egy napot.
Egy picinyt visszakanyarodván a Varázslatos Csehország összegzéséhez: az útikönyv igazi csapatmunka eredménye, hiszen négy szerző „osztozott” a hat főbb fejezet összeállításában, feldolgozásában. Hol egyedül, hol párosban vagy nagyobb csapatban gyűjtötték (írták és fotózták, kóstolták, itták, rögzítették) a rengeteg információt. Három fejezet, a földrajz, történelem, kultúra, a gasztronómia, hasznos tudnivalók, a Kis Csehország-atlasz adta a könyvforma alapját a szellemi táplálék rögzítése, szerkesztése nyomán.
A cseh és prágai polgár hagyomány-, természet és embertiszteletét tetten érjük már az útikönyv borítójának vonzó szépségénél, ráadásul a csehszlovák időket eleveníti föl a fotók bontását az akkori zászló formáját alkotta meg a grafikus („csupán” a zászlószíneket kell elképzelnünk: fehér felül, vörös alul, kék a bal oldalon háromszögként „beszúrva”).
A főbb fejezetek:
Földrajz, történelem, kultúra. Csehország többek mellett 12 UNESCO világörökségi helyszíne. Az ország földrajza, történelme és kultúrája dióhéjban.
Kelet-Morvaország. Kromeríz, Ostrava és Olomouc városa, környékük látnivalóival.
Nyugat-Morvaország. Brno, Znojmo és Jihlava városa, környékük látnivalóival.
Kelet-Csehország. Pardubice és Hradec Králové városa, környékük látnivalóival.
Prága és környéke. Prága, Mladá Boleslav és környékük, valamint a Prágától délre és délnyugatra eső térség látnivalóival.
Észak- és Nyugat-Csehország. Liberec, Teplice, Karlovy Vary és Plzen városa, környékük látnivalóival.
Dél-Csehország. Ceské Budejovice, Cesky Krumlov és Tábor városa, környékük látnivalóival.
Gasztronómia és hasznos tudnivalók. Rövid cseh gasztronómia és más hasznos tudnivalók. A kötetben szereplő földrajzi nevek mutatója, fényképjegyzék.
Kis Csehország-atlasz.
A fontosabb ismertető, eligazító sorok után jöjjenek az objektív és szubjektív elemekkel fűszerezett emlékek és élmények rögzítése, igazolandó, hogy a cseh, illetve a prágai polgár szereti az életet, a jólétet, mindeközben embertársait, kollégáit becsüli, továbbá fanyar iróniával humorizál. Segítőkész, az idegen turistákat jó szívvel eligazítja, sőt olykor – ha megértő nyelvezettel kommunikálni tudnak egymással – nem csak magyaráz, mutat, de el is kíséri a tett helyszínére az idegent – és meghívja egy sörre...
Történések, amelyek oly régiek, hogy a „szereplőket” mindennemű felelősség alól már előre fel kell mentenünk. Tehát korrekt és jó szándékaink szerint igyekszünk bemutatni a cseh (a prágai!) és Csehország polgárainak remek hozzáállását az idegenekkel kapcsolatosan.
Életem első külföldi útja – 17 évesen, 1962 őszén, alig fejeztem be a nyomdász iskolát - szülői engedéllyel – Budapest-Berlin-Potzdam-Prága-Budapest IBUSZ-útra adtuk a fejünket az egyik barátommal (az első fizetésekből megspórolva a fedezetet).
Hazafelé 2 éjszakára megálltunk (megszálltunk) Prágában. Estefelé, a vacsora után fölkerekedtünk és az Óváros felderítésére adtuk a fejünket (idegenvezető nélkül!). Egyszerűen otthon éreztük magunkat. Különösen így éreztük, amikor egy joviális úr magyarul megszólított minket: miben segíthetem a fiatalurakat? Kissé megilletődve, de nagy örömmel elújságoltuk, hogyan is kerültünk a szépséges Prágába. Na, erre föl bemutatkozott az idősebb jogán: a híres testvérpáros, a Román jégtáncosok edzője (a nevét, sajnos az idő „elmosta”). Maximális idegenvezetésben részesültünk.
Másnap a „rendes” idegenvezetőnk mondandójával csak megerősítette az előző napon hallottakat. Természetesen nem csak szellemi táplálékot nyújtott a jégtánckettős edzője, elvezetett minket a Vencel térből nyíló utcácskában működő színvonalas kocsmába, ahol, mint ifjú, kamaszfelnőttként jólesően elfogyasztottunk három pohár sört, többet nem vállalhattunk be, hiszen még a szállodába kellett mennünk…
Tíz évvel később, szinte pontosan időbeli egybeeséssel ismét Prágába kerültem (néhány hétre!). Augusztusból átnyúlva szeptemberig a VSZ Pajzs nevű hadgyakorlatot „rendeztek” Csehszlovákiában. (A „harctér” Cseszki Budejovice térsége volt. Ki és melyik ország tábornoka volt, aki a Müncheni Olimpia idejére szervezte?! Voltak vélekedések, hogy ti. lendületből elfoglalhatnák Bajorországot…) Lényeg, hogy a magyar szerkesztőséget a csehszlovák honvédelmi minisztérium helyiségeiben szállásolták el, illetve a házinyomdájukat bocsátották rendelkezésre (személyi, szervezeti és technikai), ez bennünk azt feltételezte, hogy vagy nagyon megbízhatóak, vagy nagyon megbízhatatlanok voltunk…
Én tördelő- és technikai szerkesztő voltam, segítségemre volt egy magyar kiskatona, no és a csehszlovák tolmács, Szedlák József, akit annak idején családostul a szlovák területről telepítették föl a cseh részre. A cseh nyomdászkollégák korrektül fogadtak bennünket. Csak megjegyzem, hogy valamennyiük a nyomdászság mellett egyéb művészeti ágakban is jeleskedtek: hegedűművész, tipográfus, grafikus és különböző mérnöki területen is megállták a helyüket. (Mérnöki végzettséggel tevékenykedett a takarítónő is.).
Az első napok egyikén – csavarogva Prága történelmi belvárosában - ötleteltem, mondom a kiskatonámnak: menjünk be a minisztérium házinyomdájában, hogy is működik náluk a második műszak? A gépterem mellett elhaladván, közelítettük a szedőtermeket, amikor is hegedű, harmonika és férfi, női énekhang szűrődött ki az egyik helyiségből. Mondtam a katonámnak: lebuktak, de mi úgy teszünk mintha mi sem történt volna. Beléptünk a gépszedő helyiségbe, egy pillanatra abbamaradt a zenélés, éneklés, mi ketten a távolabb lévő szedőgéphez mentünk és kezdtük vizsgálgatni… Aztán a délutános művezető (a termetes Václav) kezében egy rumos üveg, a másikban két üveg jóféle cseh sörrel megszólított minket: Gjula, Nazdravoj! Proszit, nazdravoj, majd kezet ráztunk a kollégákkal és természetesen a koleginákkal szintén. Mivel nem volt kéznél a tolmácsunk, a cseh kollégák tovább muzsikáltak, énekelte, minket kínálgatásokkal „traktáltak”.
A későbbiekben, mivel délután csináltuk a lapot, a műszak kezdését a mindenkori sörös/soros fölment a minisztérium büféjébe és a magával cipelt ötliteres műanyag óriáskorsót telecsapoltatta finom és hideg cseh sörrel. A finom nedűt tartalmazó méretes „korsót” a tördelőasztal sarkára tette, és amikor valaki megszomjazott, megtörölte a korsó szélét és annyit kortyolt belőle, amennyi jólesett. A fenti hagyományt a nagy kihelyezés végéig ápoltuk, megtartottuk. Igazi, korrekt emberi, szakmai kolegiális kapcsolatok jöttek létre. Évek múltán, ha Prágába vetett a jó sorsom, Józsi bácsit, a tolmácsunkat minden alkalommal fölkerestem a lakásán, és „megleptem” két palack ötputtonyos Tokaji Aszúval. Jót beszélgettünk, közben a kedves felesége sürgött-forgott körülöttünk a modern, amerikai stílusban épített lakásban.
Maradva még a hadgyakorlat magyar nyelvű lapjának a készítésénél, már csak heti 2, majd 1 lapszámot kellett elkészítenünk. A szabadidős késő délutánt, úgy 16 óra után a Szedlák bácsi engem mindig elcsalt Prágát „felderíteni”. Az első ismerkedős utunk során, a Vencel tér és a Vltava (Moldva) folyó közötti utcácskában sétáltunk. Már messziről lehetett látni, hogy az egyik kapunál több mint ötven ember fegyelmezetten, kettesével (mint a buszállomásokon) sorban áll. Kérdeztem is, hogy valamilyen hiánycikket árusítanak ott?! Józsi bácsi helyre tett: Gyula fiam, a cseh, de méginkább a prágai polgár életritmusához tartozik, hogy a munka után első útja a „saját” söröző meglátogatása, úgy, hogy ha kell sorban áll, hogy a megszokott asztalhoz, a már megszokott beszélgetőpartnerekkel felszabadultan diskuráljanak politikáról, családról, a városról, a sportról stb. – akár megváltandó a világot…
Aztán mi is beálltunk a sorba, szerencsénkre lett helyünk is. Az első korsó sört kérdezés nélkül kihozta a pincér, és a söralátétül szolgáló gipsz alkalmatosság szélére egy strigulát húzott… és amikor kiürült a korsója az egyénnek, szintén kérés/megrendelés nélkül letette a következő körként, szintén strigulával rögzítette a tényt. Én három korsó után – mivel jól működött a vesém… - kértem eligazító segítséget, hol az illemhely? Józsi bácsi halkan-hangsúlyosan jelezte, hogy Prágában a kocsmában az a szokás járja, hogy öt korsó előtt nem illik felállni…, mert megzavarja a kellemetes diskurzust…
Ártatlanul megkérdeztem a sörös asztaltársaságot – leginkább a tolmácsomat – hogy miért ilyen sötétbarna/fekete a söröző falazata, bútorzata? Aztán felhomályosított Szedlák Józsi bácsi: fiacskám ezt a sörözőt egy elhagyott kripta helyére alakították ki. A mai napig is ez a „beceneve”, kriptasöröző! A prágai polgár életritmusához tartozik: munka, munka végén a „saját” söröző kb. 19 óráig, aztán hazamegy, megkérdezi a feleségét: minden rendben van? a gyerek/gyerekek tanultak rendesen?, majd a ház ura kicsit vacsorázik, utána a televízió elé ül, hogy megfelelően tájékozott legyen (másnapra).
Józsi bácsi, a tolmácsom elvitt a Svejk Kocsmába is. Széles választékból lehetett rendelni. Halat azért nem kértem, mert emlékeztem, hogy a Svejk a derék katona című remek könyvben garantáltan gyomorrontó halat kínáltak (kérésre…). Főtt, sült, füstölt csülköt kértem. Alighogy kihozta a pincér, nagy ordítozás közepette szesszel lelocsolta a csülköt, majd meggyújtotta, amikor is a tűzoltóság „emberei” eloltották a lángoló finomságos csülköt – különleges ízt-illatot, bukét kapott a csülköm. Kiváló sörrel külön lelocsolva – nemesedett az ember lelke, és a pici műbalhéra gondolva még később is félhangos nevetésbe törtem ki…
A prágai polgár szeret sorbaállni, például nyáron a nagy hordókból kínált kovászos uborkáért (nem csak a sör hűsítő nemes ital…). Az meg külön érdekesség volt, hogy a késői időkre (este 10 óra után) „kinyitottak a kapu aljakban működő mini büfék, ahol főtt, sült kolbásszal, virslivel lehetett csillapítani az éhséget, igaz, az elfogyasztott kolbászfélékre kívántatott a kellemesen hideg, szomjoltó sör elfogyasztása.
A cseh polgár szívesen turistáskodott az Óriás-hegységükben (Spindleruv Mlyn központtal). De, ha a szlovákiai Tátra-hegységben töltött napok-hetek után – oly lelkesedéssel, elismeréssel tartott élménybeszámolót, hogy csak néztünk mint a moziban… Egy alkalommal mi is odavetődtünk, sokat csavarogtunk – kísérettel – az erdőkben. Az idegenvezető erdészünk pedig minden gomba látván „fölnyögött”, késsel levágta a törzsről, megillatozta, megpuszilgatta, majd a szatyrába helyezte, közben tört magyarsággal tájékoztatott, hogy gombás ételünk lesz holnap…
Emlékezetes túra volt az Elba-forráshoz vezető 24 kilométeres út leküzdése (volt egy lengyel ezredes-feleség, aki strandpapucsba „díszelgett”, néhány kilométer megtétele után a sírással küszködve egy bódé (faház) tulajdonosa megsajnálta a kecses hölgyet és egy tornacipővel segített rajta. Az is élményszámba menő dolog, volt, hogy a forrás, majd a vízesés körzetében nem az odakészített pihenőpadokra ültünk, hanem a dús fűbe, amelyből tocsogott az Elba… Visszafelé sem volt eseménymentes az utunk: én bőrtalpú félcipőben róttam a kilométereket, az Elba gyorsvízű „patakja” mellett gyalogoltunk.
Én kíváncsiságból, hogy milyen hideg itt az Elba, odamentem a víz közelében lővő óriássziklához, lehajoltam, majd ebből a lendületből zutty, a vízbe csúszta, itt egy zuhogó volt, nem értem a fenekét. Alábókázva tartottam magam a víz felszínén. A közelben lévő parkolóból odaszaladt egy cseh férfi és ijedten, számomra érthetetlen szöveggel próbált segíteni, majd egy vízsodor laposabb sziklához nyomott, majd onnan kimásztam… Szaladtam a közelben lévő erdő széléhez, levetkőzni, kicsavarni a ruháimat. Ekkor a cseh „kolléga” röhögve folyamatosan kiabálta: medev, medev, medev…
A prágai polgár dicséretét követően a cseh polgár hagyománytisztelő „tevékenységét” is meg kell említeni. Prágához viszonylag közel van a SKODA-autógyár városa, Mladá Boleslav. Ott is jártam néhányszor (a 80-as években) riportúton. A szakmai utat kiválóan előkészítette a magyar nagykövetség sajtósa. A több napos riportút helyszínére Gödöllőről a Trabantommal „száguldoztam”. Prágában szálltam meg, onnan a már nélkülözhetetlen tolmácsommal mentünk a SKODA autógyárba. Akkor az újabb típust – a Formant – szerelték a szalagon. Először az igazgatót és a főmérnököt „faggattam”, majd ebéd után lementünk a szerelőszalagot megnézni, és az akkor már újdonságnak számító vízbázisú merített festékműhelyt is szemléztük.
Feltűnt, hogy a szerelőszalag minden munkaállásánál a szekrénykék tetején ott „díszelgett” 2-4 tele és/vagy üres sörösüveg… Csodálkozva, kérdően kerestem a szemkontaktust a gyár két első emberével. Kérdés nélkül rögvest magyarázkodásba kezdtek. „Amióta a VW konszern 30-35 százalékban tulajdonos, a munkaidő alatt a sört/sörözést be akarta tiltani. Odáig fajultak a dolgok, hogy a szerelők bejelentették, ha betiltják a sörfogyasztást a szerelőszalagnál dolgozók esetében, akkor a sztrájk eszközéhez folyamodnak. Szó szót követve, végül megállapodtak, hogy a 9-fokos sört engedélyezik. (Az autógyáriak úgy vélekedtek, hogy a 9-fokos sör egy felnőtt embernek szinte egy üdítővel egyenlő hatású…)
Azzal a főszerkesztői intelemmel utaztam a SKODA-gyárba, hogy feltétlenül kérdezzem meg a főnököket, hogy milyen szerszámkészletet adnak az újabb SKODA-autókhoz. Érezhették az iróniát a főnökök és frappánsnak tűnő választ adtak: tudja, Gjula, a cseh ember szeret otthon bütykölni, így vannak ezzel az autójukkal is. Nem sokat kell munkálkodni az újabb autók esetében, mert 30 százalékban a VW-technológia szerint szerelik össze a SKODÁ-kat. Ha meg igen, akkor végső soron a szerelők segítenek a cseh autósnak.
Mladá Boleslavba néhány év leforgása után ismét riportútra mentem a SKODÁ-hoz, de most egy nemzetközi sajtóbemutatóra invitáltak, ahol 100-nál is több újságíró, riporter és fotós is kitűnt a munkájával. Prágában a szállás, majd a Boleszláv város közelében egy kisrepülőteret vette birtokba a SKODA rendezői. Óriás sátor, benne mindenféle finomságot, ételt, italt (Becherovkát, Wiskit, sört, és üdítőket stb.) kínáltak fogyasztásra. A kitelepültek között 3 mentőautó, 3 rendőrautó is növelte az önbizalmat… Egy-egy étel elfogyasztása közben egy-egy SKODA-típusú autót lehetett vezetés közben „vizsgáztatni”. A próbautakat pediglen a közelben lévő, sziklaváros nevű természeti csodaegyüttest autóztuk körbe-körbe. A sziklavárost és környékét én már ismertem az előző riportút kapcsán, mert végig gyalogoltatták a terepet.
Kissé humoros volt, hogy a kollégákat minden csomópontnál két-két autógyári munkás vadonatúj kezeslábasban tevékenykedett, tudniillik felállva tartotta az irányító eszközt, hogy merre is kell kanyarodni…A franciák egy csomópontnál nem vették figyelembe az iránymutatást, az autójukkal eltévedtek, hosszú órákba tellett míg befutottak a start pontba… Még elérték a repülőgépüket…
Ilyen és ennyi élmény közlését követően – visszatérve a Varázslatos Csehország című útikönyvhöz – jó szívvel ajánlja az elemző újságíró: ismerje meg Csehországot, a cseh és prágai polgárt nem különben. Újra és újra, a Csehországba csavargó turista ezt az útikönyvet akár egy regényt forgathatja, olvashatja (az élményekkel, emlékekkel megspékelve). Mert hiszen az útikönyv célja az, hogy a bőséges tartalommal és illusztrációval érje el a könyvön keresztül a Csehország szépségeinek és különlegességeinek megismerését.
Tehát a tartalom és a forma sikeressé teszi a Varázslatos Csehország című útikönyv. Az A/5-ös méretű (nagyságú) vaskos turisztikai mű szép műnyomópapírra colorban nyomtatott, 240 oldalas, benne 400 fotó-, és 40 térképillusztráció teszi élménydússá, gazdagabbá.
Írta, szerkesztette:
László Gyula újságíró
Csehország és a prágai polgár
tisztelője
