A Magyar Nemzeti Galéria új kiállítása, a 20. századi brit festészet egyik rendkívül meghatározó, összefoglalóan Londoni Iskolának nevezett vonulatát ismerteti meg a magyar közönséggel. Francis Bacon, Lucián Freud és a Londoni Iskola festészetéből első ízben láthatunk rendkívül gazdag, az egyes művészeket főművekkel reprezentáló válogatást. A 2019. január 13-ig látogatható tárlat a londoni Tate Britainnel együttműködésben valósult meg.
A tárlat a Londoni Iskola művészetének első magyarországi bemutatója, amely az irányzat legismertebb alkotói mellett a 20. század második felének londoni művészeti színterén kibontakozó művészi párbeszédeket is vizsgálja. A közel kilencven képet bemutató kiállítás Francis Bacon, Lucián Freud mellett a Londoni Iskola olyan kulcsfontosságú alkotóit állítja középpontba, mint, Frank Auerbach, Leon Kossoff, Michael Andrews, R. B. Kitaj, Paula Rego, F. N. Souza és Euan Uglow. Kitekint azonban a tendencia előzményeire és a kortárs brit festészetre gyakorolt hatására is: bemutatja a brit figurális festészet a 20. század elejétől napjainkig ívelő történetének egyik legfontosabb szálát. A kiállításra jelentős festményeket kölcsönöztek európai és tengerentúli magángyűjtők, közgyűjtemények és számos mű érkezett a londoni Tate Britain gyűjteményéből is. A látványelvű festészet hagyományait továbbfolytató művek a hétköznapi életet jelenítik meg, egy emberközpontú, expresszív festészetfelfogás példái. A festményeknek gyakran központi tárgya az emberalak, az alakformálás, a festékkel, mint anyaggal való kísérletezés. Ennek nyomán a képfelület kézzelfogható érzékisége és anyagszerűsége a művek értelmezésének kulcskérdései közé tartozik.
Igazi mérföldkő a mai – állapította meg Baán László, a Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. Nagyon régóta szerettünk volna ugyanis egy olyan kiállítást Budapesten, ami bemutatja Francis Bacon, Lucián Freud és kortársaik művészetét. Hosszú idő óta tárgyaltunk erről a londoni Tate-tel. Most nyílt meg erre a lehetőség: ők rendeztek a Londoni Iskola alkotóinak műveiből egy nagyszerű kiállítást Londonban, a legújabb új szemszögből, friss szemmel megvizsgálva ezt a különleges és kiemelkedő brit iskolát. Ennek egy „Budapestre hangszerelt” változata jöhetett el hozzánk, mely a londoniak véleménye szerint is egyenértékű az eredetivel. Rendkívül izgalmas gyűjtemény, egy olyan világot mutat be, amire – egészen biztosan – sok-sok tízezer ember lesz kíváncsi.
Bár a kiállító művészek jól ismertek Nagy-Britanniában, az értelmezésük mindig kicsit bonyolult és komplikált volt – mondta el róluk Alex Farquharson, a Tate Britain igazgatója, a kiállítás megnyitásakor. A két központi alak, akik köré terveztük a kiállítást, jelentős személyiség és Lucián Freud – akinek az alkotásait még soha nem mutatták be Magyarországon – most méltó teret kapott. A háború utáni brit művészet három fő irányba sorolható: a pop art, az absztrakt, illetve az a fajta modern művészet, ami az emberi létet, körülményeket, feltételeket mutatja be. A művészet, amit most itt látunk, univerzális. Ez azt jelenti, hogy az emberi lét elemeivel foglalkozik, amivel tulajdonképpen akár Rembrandtig is vissza tudunk menni. Ugyanakkor volt időszak, amikor a kortársak megkérdőjelezték. Az egzisztencializmust egyes országokban másként értelmezték.
Ezt a fajta univerzális megközelítést mindenki maga értelmezheti, mert ezek a művek hatnak az idegrendszerünkre. A képek egy része az urbánus, a városi létformát mutatja be, hiszen a művészek többsége ott élt. Ez brit művészet annak ellenére, hogy az alkotók közül szinte egyikük sem született Nagy-Britanniában, van közöttük német, indiai, közép-amerikai, portugál. Mégis, amit felmutatnak, az annyira londoni, hogy ezért is kapták a Londoni Iskola gyűjtőnevet. Ők ott alkottak egyetemlegeset és maradandót. Ugyanakkor a kiállítás olykor a földrajzi határokon túllépve az expresszív anyag- és alakformálás előzményeire és párhuzamaira is kitekint, noha a Londoni Iskola központi alkotóit elsősorban mégis a helyi, művészeti hagyományok összefüggésrendszerébe helyezi, nagy hatású, iskolateremtő brit festők fontos alkotásait is bemutatva.
Elena Crippa, aki a Tate Britain részéről volt a kiállítás kurátora néhány érdekességre hívta fel a figyelmet. A cél az volt, hogy a brit modern festészet egy nagyon hosszú ideig tartó és nagyon befolyásos korszakáról beszéljünk – mondta. Ha ezt a nagy diverzitást, különbözőséget és mégis az egyéni jegyeket szeretnénk csokorba fogni, két fő tendenciát különböztethetünk meg. Nemcsak tükrözni szerették volna a realitást, hanem, valóban a maga fizikai valóságában ragadták meg. Ezt úgy érték el, hogy nagyon jól sikerült kombinálni egyfajta intim jellemzőjét a bemutatni kívánt tárgynak és az ecsetkezelésnek, a festék anyagának. A művész az ő országából, családjából ábrázolja a testvéreit, rokonait, szeretőit, barátait. Az alakok, testek nem idealizált formában jelenek meg, hanem direkt, közvetlen módon, ahogy az életben előfordulnak.
A tájképeken is azokat a londoni utcákat, városrészeket látjuk – a híres épületek nélkül – ahol a művészek járnak, laknak. A portrék, az egész alakos képek, tájképek mellett a kiállításnak van egy olyan része, ami a történelmi festészethez viszi vissza a nézőt. Itt megint csak nem a nagy, történelmi eseményekre kell gondolni, hanem azokra az intim eseményekre, amik a művész életében lejátszódtak. Olyan érzékelések, kulturális események, amik pontosan az egzisztencializmus lényegét mutatják meg. Ha a művész zsidó származású, akkor azt, ha nő, akkor a nőiséget. Lucien Freud egy alkalommal azt mondta: „Amikor festünk, mi úgy festünk, hogy már tudjuk mi lesz a vége.” Ez a háború után nagyon fontos vallomása volt a művésznek a művészetről, aki pontosan tudja, hogy az élet mulandó, viszont a művésznek meg kell ragadnia az életet. Ezért látjuk ennek a kiállításnak a képein is, hogy a művészek ragaszkodnak az élethez az egyébként nem könnyű körülmények között.
