A tüdőrák hamisszines röntgen képe

Minden évben április 10-e a Nemzeti Rákellenes Nap, amelyet a magyar rákkutatás úttörőjének, dr. Dollinger Gyulának az emlékére indítottak útjára 1993-ban. Közismert tény, hogy Magyarországon a daganatos megbetegedések a vezető halálokok között szerepelnek[1]. De vajon hogyan éli meg a beteg, amikor diagnosztizálják a betegségét, és miként tudja a kezelés folyamatát ő maga is támogatni?

Amikor még csak sejtjük

Ismerve a statisztikákat - a KSH adatai szerint 2016-ban közel 33 000-en haltak meg rákban[2] - egyáltalán nem meglepő, hogy az emberek félnek attól, hogy előbb-utóbb eléri őket vagy családtagjukat a betegség. Bár van a megelőzést, korai felismerést szolgáló szűrővizsgálatra akár ingyenes lehetőség is – pl. mellrákszűrés, vagy a méhnyakrák szűrése -, még mindig kevesen élnek ezzel. Sokan félnek szembesülni a problémával. Lehet, hogy szokatlan testi tüneteket észlelnek magukon – nyelési zavarok, szédülés, súlyvesztés, be nem gyógyuló seb -, de halogatják az orvos felkeresését. Vagy, bár tisztában vannak vele, hogy a családban halmozottan fordultak elő daganatos megbetegedések, mégsem járnak rendszeresen szűrővizsgálatokra.

Ha diagnosztizálták a betegséget

A diagnózis közlése nem csak a beteg, de az orvos számára is rendkívül nehéz feladat. Amikor a körültekintő orvosi vizsgálatok során diagnosztizálják a rákot, a beteget a legtöbb esetben sokként éri a hír. A tudat, hogy rákos beteg, komoly lelki megrázkódtatással, megpróbáltatással jár. A betegekben gyakran felmerül a kérdés, hogy miért pont vele történik mindez.

Előfordulhat, hogy a beteg nem akarja elhinni a diagnózist és másféle betegséggel kapcsolatos vizsgálatokat is elvégeztet magán, alternatív megoldásokat keres. A halogatás veszélyes lehet, mert a daganatos betegségeknél a korai diagnózis mellett nagyon fontos a kezelés elkezdése a betegség minél korábbi stádiumában.

Az is nagyon gyakran fordul elő, hogy a betegek a diagnózis hallatán annyira összeomlanak, hogy teljes mértékben elutasítják a lehetséges kezelések bármilyen formáját.

Vannak betegek, akiknél ez a lelkiállapot a kezdeti bizakodást követően, néhány hónap után következik be, kilátástalannak érzik a helyzetüket és elutasítják a további kezeléseket.

Sokat számít ezért, hogy a kezelőorvos mennyire empatikus, miként közli a diagnózist, mennyire tudnak közösen gondolkozni és együtt mérlegelni a beteg előtt álló, a számára leginkább személyre szabott terápiás lehetőségeket. A terápia részletezése mellett az is segítség lehet a beteg számára, ha a betegséggel kapcsolatos lelkiállapotról, annak lehetséges ingadozásairól is elbeszélgethet a kezelőorvossal, esetleg pszichológus bevonásával.

A terápia során is szembesülhet a beteg nehézségekkel. A kiszolgáltatottság érzése még egy egészséges embert is türelmetlenné, elkeseredettebbé tehet. Ilyen lehet például a hosszú várakozási idő a kezeléseknél, a nehézkes időpont egyeztetés, de akár az is, ha a kezelőorvos nehezebben érhető el egy adott pillanatban.

További nehéz pillanatokat jelenthet a beteg életében, amikor a családjával és a barátaival, ismerőseivel közli a rossz hírt. Nincs általános szabály, de a legjobb, hogy ha a családtagok minél előbb tudomást szereznek a betegségről, és túlesve az első ijedtségen mielőbb át tudják csoportosítani energiáikat a beteg támogatására. Számítani lehet arra is, hogy többen nem megfelelően reagálnak: megijednek, sajnálkoznak, eltávolodnak, vagy hiteltelen forrásokból származó csodagyógyszerekre próbálják rábeszélni a beteget. De mindig vannak, akik erőt tudnak adni a beteg előtt álló küzdelemhez, és ennek felbecsülhetetlen értéke van annak a szempontjából, aki úgy érzi, hogy összeomlott az élete.

Mit tehet a beteg és a környezete?

Az új helyzetben minél előbb fel kell mérni a gyakorlati következményeket: a kezelések miatt napok eshetnek ki a munkából, sok esetben változtatni kell az addigi életmódon, a családon belüli munkamegosztás is változik, és mindezeknek anyagi vonzata is van. Sok akadály először leküzdhetetlennek tűnhet, de támogató környezettel az alapvető problémákra megnyugtató megoldást lehet találni, és ez a beteg gyógyulásához is komoly mértékben hozzájárulhat.

Az orvos a szorosan vett orvosi-szakmai szempontokon túl sokat segíthet nem csak a betegnek, hanem a családjának is azzal, ha érthetően elmagyarázza a kezelés menetét, a várható kockázatokat, a betegség lehetséges kimenetelét, a terápia mellékhatásait és az azokra való felkészülést. Olyan viszonyt teremt, hogy a beteg merjen kérdezni, és megértse, hogy oda kell figyelnie arra, hogy a teste milyen tüneteket produkál, s ezekről pontos tájékoztatást adjon orvosának.

Sokat segíthet az is, ha a betegnek olyan betegcsoportokat, szervezeteket is ajánl, ahol már sok gyakorlati tapasztalat halmozódott fel az adott betegséggel, kezeléssel kapcsolatban – ezek a közösségek a praktikus tanácsokon kívül lelkitámaszt is nyújtanak a betegnek és környezetének.

És természetesen a betegnek is jelentős szerepe van abban, hogy miként alakul a gyógyulás esélye. Bizalom az orvosban, bizalom saját magában, ezen felül a kezelések közötti időszakra és a kezelésekre vonatkozó utasítások pontos betartása, a mindennapi aktivitással, fizikai aktivitással, a megfelelő táplálkozással kapcsolatos elhatározások, az apró célkitűzések – mind fontos része a folyamatnak.

[1] Egészségjelentés 2016, http://www.egeszseg.hu/szakmai_oldalak/assets/cikkek/17-05/egeszsegjelentes-2016.pdf

[2] http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_wnh001.html