A bürokrácia apoteózisa

Dicsekvés nélkül állíthatom, életem olyan változatos és izgalmas, amely nagyságrendileg csak Marco Polohoz hasonlítható. Nem kellett hozzá körbe járnom a fél világot, itt élek e lángoktól ölelt kis országban. Képzeljék, még jóhiszemű jogcím nélküli is voltam egykor. Pecsétes papírom van róla, egy egész halom.

   1967/68-at írtunk. Az ország az új gazdaságirányítási rendszer lázában égett. Félkapitalizmusnak hívtuk, keleti bérek, nyugati árak. Akkor még a lakások kilencven százaléka bérlakás volt. Az ügy úgy kezdődött, hogy nem a szüleimnél laktam. De ne tessék valami abúzusra gondolni, gyámság alatt sem voltam. Csupán lakásunk kissé szűkös lévén apám húgához költöztem. Már vagy tíz éve laktam ott békében, amikor nagynéném váratlanul elhunyt.

   Gondoltam, továbbra is a lakásban maradhatok, amúgy is én fizettem tíz évig a lakbért, fűtést, villanyszámlát, minden egyebet. Miért is ne folytathatnám a lakásbérletet immár saját jogon? Hát nem folytathattam. Ha történetesen anyámnál maradok, akkor igen. De a nagynéninél, azt már nem! Így lettem jóhiszemű jogcím nélküli ottlakó.

   Egy évig leveleztem a hatóságokkal, hivatkoztam érdemeimre, fellebbeztem, felülvizsgálatot kértem, jártam a hivatalokat, hivatkoztam családalapítási terveimre, mutogattam papírjaimat, nem és nem. Két hatalmas dossziét őrzök a dologról, majd a  Történeti Levéltárra hagyományozom. Ami nem jár, az nem jár! Azt mondta egy emberséges közalkalmazott, hogy nem tesznek az utcára, kapok helyette egy szükséglakást, vagy üzlethelyiséget. (Vajon lesz benne vécé?) Maximális eredmény az lett, hogy ugyan jogszabály nem tiltaná a kiutalást, de nem is írja elő.

   Ekkor történt a deus ex machina, az isteni beavatkozás. Egy meglepő, nem várt esemény, amely hirtelen teljesen megold egy addig megoldhatatlannak vélt bonyodalmat. A Losonczi Pál (áldott legyen az úr neve) vezette Elnöki Tanács kiadott egy törvényerejű rendeletet, amely szerint a tévesen államosított társasházakban lévő lakásokat vissza kell adni korábbi tulajdonosuknak. Merthogy ilyen tévedések is voltak. Vissza is adták annak, aki még élt. Egyszerű családtag lévén én nem számítottam jogos tulajdonosnak, de bérlőként maradhattam. Meg is kötöttük a határozatlan időre szóló bérleti szerződést.

   A társadalom fejlődését, a bürokrácia csökkenését nem tagadhatja senki. Ma már ilyen történet nem fordulhatna elő. Alig vannak bérlakások.......

 Láng Róbert