Leonardo da Vinci: Júdás fej. Szénrajz tanulmány az Utolsó vacsorához. Milánó. Palazzo di Brera.
A történet Leonardo da Vinci életrajz írójától, Richard Friedenthaltól származik. Röviden összefoglalva, a festőzseni már hónapok óta dolgozott az Utolsó vacsora freskóján a milánói Santa Mária delle Grazie kolostor ebédlőtermében, de még mindig nem készült el. Nem volt megfelelő modellje, akiről az apostolok alakját mintázná. Már másfél éve festette meg Jézust a hatalmas freskó közepén. Jól tudta, a közelgő húsvéti ünnepekre a képnek készen kell lennie, a megbízatás és saját ígérete szerint. Most úgy érezte, a legnehezebb részhez érkezett.
Hogyan fessem meg Júdást, az árulás és gonoszság szimbólumát modell nélkül? – panaszkodott Fra Bartolomeo domonkosrendi szerzetesnek, aki mindennap bekíváncsiskodott a terembe. A külvárosban áll a „Hét ördöghöz” címzett mulató. Ott iszik a város söpredéke, alja. Jöjjön mester, hátha találunk ott egy szegény ördögöt, aki jó lesz modellnek. Védelmünkre velünk jön barátom Eligio is, hogy ne essen bajunk, ha egy garázda nekünk támadna.
Estefelé hárman, egyszerű, kopottas ruhába öltözve elindultak a hírhedt „Sette Diaboli” kocsma felé. Szűk sikátorokban gyalogoltak, gyanús alakok tűntek fel jobbra is, balra is, de úgy látszik, nem sokat néztek ki belőlük, különösen az ócska ruhájú barátból, aki koldulni szokott, így aztán épségben megérkeztek a kocsma ajtajához. Megálltak egy pillanatra. Azon tanakodtak, milyen ürüggyel lépjenek be az ördögtanyára. Akkor hirtelen feltárult a mulató ajtaja, és a borgőzös homályban két markos legény valakit tuszkolt kifelé. Aztán nagyot löktek az ismeretlenen, úgyhogy az illető szinte repülve hullott eléjük a piszkos kövezetre. Leonardo feléje hajolt, hosszasan nézte a meggyötört véres rút arcot, amelyet a részegség idézte fintorok és távoli elmosódó fények csak még csúfosabbra rajzoltak. Nemsokára megszólalt a festő: Igen, jó lesz Júdásnak. Vigyük haza ezt az embert.
A festő azonnal munkához kezdett és két óra alatt elkészítette a szénrajzot. Másnap reggel a férfi alaposan szemügyre vette a félig kész freskót és könnyezni kezdett. Ki az, ki az ott az asztalnál? Hát Jézus Krisztus, felelte Leonardo. Azt tudom, nem úgy értem! Kiről festetted, azt mondd meg nekem?! Nem tudom már, felelte a festő, a templomban találkoztam másfél éve azzal az emberrel, aki modellt ült hozzá. Azóta sem láttam.
Akkor Leonardo előtt hirtelen felködlött a hajdani modell arca. A kijózanodott arcon kezdte felismerni az arcvonásokat. Ne bámulj így rám! – kiáltotta az ember Leonardonak. – Igen, én vagyok az a Jézus…... és nem akarok Júdás lenni! Majd hangosan zokogni kezdett. Leonardo csöndesen odalépett melléje és megölelte. Ne sírj, nézd azt a régi arcot! Ha te is akarod, lassan újra olyanná lehetsz, mint akkor.
Az utolsó vacsora. Jézustól jobbra a második alak Júdás
A férfi ott maradt Leonardo mellett, hogy szolgálja egész életében. Amikor nem dolgozott, bejárt a refektóriumba, csöndben leült a kép előtt, és hosszasan nézte Jézus arcát.
Láng Róbert
