Lőrincz Emőke gyógyszerész-kutató édesapja kubai kiküldetésének köszönhetően Havannában született. A MOME-n végzett, s noha munkanapjai grafikusként monitorok mögött telnek, emellett mindig is rajzolt. Az első festményeiből nyílt önálló tárlata vernisszázsán ma este 7 órától kalauzol képei közt az ART&ME Galériában az Oktogon mellett, az Eötvös utcában.
Rudolf
Facebook esemény: https://www.facebook.com/events/1859256547484090/
- Hogyan érkeztél meg a festészethez?
- A festésre nem is gondoltam egészen három-négy évvel ezelőttig, de a számítógépes tervezői munka mellett mindig csináltam valami attól teljesen függetlent, mint a kalligráfia, könyvkötészet. Próbálkoztam fotózással is, majd rajzolni jártam iparművészetis barátnőkkel egy önképző körbe, falfestményeket terveztem és saját kezűleg kiviteleztem, vagy egy pályázaton nyert tervemet felfestették egy iskola épületének falára Békés városában. Tradicionális ázsiai akvarellel is foglalkoztam Thaiföldön, aztán akvarellel itthon, végül Kis Róka Csaba műtermében megismerkedtem az olajjal, és azóta ez a kedvenc technikám.
- Hogyan született a kiállítás anyaga?
- Nincs misztikum, munka melletti pénteken festek Róka műtermében egy barátnőmmel, meg este itthon, ha munka után tudok. Koncentrálok a péntekekre, a hetem fénypontja. Rókától tanultam mindent, technikailag is, látásmódot is.
- Különleges, töredezett-kifacsart világba lép a képek szemlélője, hogyan születnek ezek a víziók?
- A groteszk-vicces pillanatok kedvelője voltam mindig, a régi munkahelyemen készült fotósorozataimat fura, elkapott pillanatokról egy barátom a festményeim előfutárának tekinti. A természet vizuálisan nem inspirál, sem a város, de meglepő élőlények, emberek igen. A nosztalgiát szeretem és emlék-őrző vagyok, a családi fényképek mellett megvan egy szomszéd bácsika élete egy fényképes dobozban – szóval régi képeket nézegetek vagy neten keresek régi arcokat, ezekből merítek ötleteket. Érdekes, sokak szerint ijesztő néhány munkám, noha én nem annak szánom, inkább groteszk tükörnek: egyszer szórakoztató, vagy szépnek látott tárgy, baba, immár a maga elhasználódott valóságában él tovább a festményeimen. Vannak azért olyanok is, akik szerint humoros, amit festek. Csak ami nincs, az nem sérül, a festői képzelt szituációba is befészkeli magát a mulandóság.
