Újabb „bakancslistás” vágyunk teljesült! Évek óta terveztük, hogy valamelyik, Déli-Kárpátokban a fellegekben kanyargó, átvezető szép utat megtesszük. Tavaly június elején, csak egy hajszál híja, a Transalpinán hírtelen leesett, a meteorológia szerint helyenként három méter magasságot is elért hó akadályozott meg abban, hogy a Kazán-szorostól hazafelé erre térjünk vissza Tündérországba, Erdélybe. Akkor nejemmel rögtön megszületett a döntés: jövőre visszatérünk! És ha már így hozta a sors, akkor a Déli-Kárpátok mind két csodálatos magashegyi útját egy csapásra birtokba vesszük. Egyiken le - másikon fel. De melyiken le, és melyiken fel? Hónapokig tartott a felkészülés itthon. Az interneten rengeteg információ-beszámoló kering a két gyönyörű-izgalmas panoráma út megtételéről, de együtt a kettőről sehol sem találtam beszámolót. Most, a kedves - reményeink szerint minket követő - olvasó számára tájékoztatásul,ezt megteszem.
Először is a nagy kérdés: ” Mondd, melyiket választanád?” Mármint lefelé, a mindig is román – Olténiába, magyarul Havasalföldre. Mivel Budapestről indultunk, a távolságban hozzánk közelebbi Transalpinát választottuk, a lemenetel előtt Szászsebesi (Sebes) éjszakázással.
Transzalpina út - térkép
A mai, modern Transalpina autóút (DN67C) más, korábbi nevén a ”Király Út”, az elmúlt évtizedben hatalmas EU támogatással épült újjá. Keletkezése a római időkbe vezet vissza, az akkori kevésbé romantikus ”IV. Stratégiai Folyosó” nevén. Előbbi elnevezések az 1930-as években a Román Királyság alatt átadott, míg a másik a római korokban az Erdélyt elfoglalni és a népvándorlás korában azt megtartani kísérlő légiók általi eredetre utal. Tény, ami tény, az 1970-es évek közepén Romániáról kiadott, de ma is kitűnően használható Panoráma útikönyv is tesz említést az abban az időben nyilván elhanyagolt állapotban lévő, helyenként lezárt „makadámos” útról.
Ma, tökéletesen más a helyzet. A fentről, az erdélyi Szászság az óta „eladott” volt szép városából kiinduló út 139.4 kilométer hosszan kanyarog Szászsebestől-Nováciig. Ha valaki mégis úgy gondolja, hogy ezt a sima országúton ripsz-ropsz levezethető utat hamar megteszi, nagyot téved! Először is csodálatos a vidék, amit a lombos erdőktől a fenyveseken keresztül, borókás-havasi legelős, gyérnövényzetű tájakig az autóval, vagy manapság divatosan, erre szerte Európából motorokkal csapatosan járó utazó megtesz. Érdemes ezért lépten-nyomon megállni, élvezni a táj szépségét. Filmezni, fényképezni. A másik ok, hogy egy bő félnapot kitesz az utazás, hogy úgy a táv felétől az Oasa tavat elhagyva, különösen oda kell figyelni, mert elég egy rossz kormánymozdulat, és sokszor még szalagkorlát sincsen, amely megállítaná a meggondolatlan autóst. De az út feléig nincs ilyen gond. A Sebes folyó hol egyik, hol másik partján, szép, erdős vidéken vezet a jó minőségű út. Közben lassan emelkedve érdemes fel-felpillantani a környező, völgyeket szegélyező hegyekre.
Oasa tó félúton
Első megállónk a már említett Oasa tó völgyzáró gátjánál volt, ahol az ámuldozás-fényképezés után szuveníreket-kürtőskalácsot lehet vásárolni, a hasonló helyeken is megtalálható élelmes, többnyire magyar árusoktól.
Tovább, még néhány kilométeren keresztül a tó mellett vezet az út, lassan egyre feljebb és feljebb. Az első hágón, az Erdély határán lévő Tartarau-n (1678 m) még viszonylag könnyen keltünk át, hogy nem messze onnan elérjük a Zsil-folyó völgyében lévő Petrozsénybe, másik irányban az Olt völgyébe tartó keresztező utat. Itt az útkereszteződénél kialakított pihenőhelynél is árusok kínálják, Erdély szerte megszokott portékáikat. Innen rövid kitérőt tettünk a Vidra tó irányába. Szép, de kihagyható. Őrült beruházók itt is vagyonokat ölnek a környékbe, hogy síparadicsomot varázsoljanak a vadonból. Borítékolom, hogy nehéz lesz. Fő probléma a hegyek közötti megközelítés. Ellentétben a később még említésre kerülő sí központtal, a már lefelé vezető utunkon lévő Ránca-val.
De addig még meg kellett „másznunk” a Transzalpina legmagasabb, egyben Románia autóval megjárható legmagasabb pontját, az Urdele-hágót (2145 m). Nos, felfelé ide, kellenek a kötél idegek és a jó autó! Hajtűkanyarok, ahol ügyesen kell kezelni a féket és a gázt, hogy baj ne legyen. A kuplungot nem is említem, felfelé végig kettes fokozatban haladtam. Gyorsabban nem szabad, lassabban veszélyes, mert lefulladhat a motor. Itt újból indítani? Még belegondolni is rossz.
Fent a hágón szokásos kirakodó-vásár, rövid pihenő. A Páreng hegység felöl közeledő csúnya sötét felhők miatt rövid időzés után, elindultunk lefelé, a már messziről látható, aznapi utunk végcélja, Ránca felé. Lefelé sem könnyebb az út, csak nem kell félni a motor lefulladásától. Persze itt is kettesben, óvatosan haladva. Régi szabály, amilyen sebesség fokozattal megyünk felfelé, olyannal célszerű lefelé is haladni. A táj gyönyörű, birkák legelnek még két-ezer méteren is.
Birkák a hegyoldalban
Mindezt feleségem elmondásából tudom, mert engem érthető okokból lefoglalt az erős lejtőn való biztonságos ereszkedés. Meg a vélhetően nemrégen félig leszakadt út leszűküléséből adódó vezetési bonyodalom (hm, mindez egy nemrégen átadott, 400 millió EUR-ós, egyébként különben a turisztikai célokon túl, normális, országos közúti forgalomra vajmi kevéssé használható úton!).
Egy dolog amit az útról fel-felpillantva figyeltem, a vágyott napi úti cél közeledtét! Igen, ez az Olténia sík vidékétől Nováci-tól mintegy húsz kilométerre, de még mindig 1600 méter körüli magasságon lévő, egyelőre közigazgatási státusszal sem rendelkező síközpont-üdülőhely, Ránca, amely méltán számíthat rá, hogy a térség kedvelt központjává válhat.
A Ránca
Bukarest, Pitesti, Ploiesti és több más kisebb-nagyobb város relatív közelsége méltán adhat reményt az ide befektetőknek. De működik a hely már most is. A hómentes-lezárásmentes július-szeptemberi időszakban a valóban kihagyhatatlan Transzalpinán átkelők közül hasonlóan hozzánk, sokan éjszakáznak itt, mielőtt folytatnák útjukat lefelé a Duna völgyébe. Mi is így tettünk. Szállásunkat - nem csak itt, de végig többnapos utunkon -, jó előre a Booking.com segítségével foglaltuk le. Mivel jó a tapasztalatom, most sem csodálkoztam, hogy a GPS pontosan a szállásig vezetett, ahol kedvesen fogadtak. Szobánk, a Páreng hegységre nézett, amely látványt sötétedésig az erkélyen ücsörögve élveztünk.
Másnap reggel felkerekedtünk, és Novácinál ráfordultunk másik úti célunk, a Transzfogarasi magashegyi út déli kiinduló állomása Curtea de Arges ( Árgyasvásárhely) felé.
A Páreng hegység Olténiából
Még egy utolsó pillantást vetettünk a mögöttünk magasodó hegyek felé, és nem sietve, Horezu-t a „román Korondot” valamint az Olt völgyét őrző Rámnicu Valceát érintve kora délután megérkeztünk utunk következő állomására. Érdekes tapasztalat volt utunk során, az olténiai falvakon áthaladva érzékelni a különbséget a fenti régen szászok lakta vidékek és amit errefelé láttunk között.
Viszont Árgyasvásárhelyre érve kellemes meglepetésben lett részünk. Az utikönyvekben is üdülővárosnak jelzett hely, egykor Havasalföld fejedelmi-vallási központja, fővárosa volt. Nem szoktam feltétlenül szállást ajánlani (keressen mindenki igénye-pénztárcája szerint!) de ez esetben kivételt teszek. Az árnyas fasor-sétányon elért Hotel Possada a három csillagon felüli szolgáltatást biztosított, elérhető áron.
A Hotel Possada
Reggel, aggódva figyeltük az eddig napos-kellemes idő borongósra, esősre változását. Ez az a helyzet, amikor nincs mást tenni: indulni kell. Szitáló esőben vágtunk neki a következő kihívás teljesítésének, a Transzfogarasi (DN7C) „leküzdésének”. Az utat, az 1968-as Prágai Tavasz után, egy esetleges szovjet beavatkozástól tartva, a diktátor, Nicolae Ceausescu katonai utánszállítások céljából építtette 1970-74 között. Nagy anyagi ráfordítások és a balesetek révén nagy emberáldozatok árán. A magashegyi út 90 km hosszú. 2042 m magasságig vezet fel, majd egy alagúton át a főgerinc alatt ér át az erdélyi oldalra. Összesen 578 hídja és viaduktja, valamint 5 alagútja van. Egy biztos: az út kiváló mérnöki munka. Közel 45 év után is állja az időjárás viszontagságait. Vajon, a még drágább Transzalpina is ilyen állapotban lesz félévszázad múlva?
A szorosokba belépésnél fent a hegyen, egy régi vár őrzi a bejáratot. Innen végig erdőben és egyre kellemetlenebb esőben haladtunk, az egyelőre alig emelkedő, kiválóan karbantartott úton az itteni Vidra-tóig. Ez volt az első megállónk. Hatalmas gát fogja fel a völgybe tartó vizet, nagy mesterséges tavat képezve.
A Vidra tavi gát
Az Argyas folyó vizének felduzzasztásával hozták létre 1965-ben. A tó hossza 14 km, 900 hektárnyi területet foglal el és kb. félmilliárd köbméter víz van benne. A gát 166 méter magas és 305 méter széles, utunk a tetején vezet keresztül. Románia szerte lépten, nyomon találkozunk a víz energiáját okosan kihasználó erőművekkel. Az itt található is egyike ezeknek. Rövid pihenő és fényképezés után tovább indultunk a szerencsére szűnni kezdő esőben. Jó hosszan kanyargott az út a tó mellett, majd azt elhagyva lassan kiérve az erdő zónából, utunk hírtelen kezdett emelkedni felfelé. Itt-ott óvatosan megállva hüledeztünk-fotózgattunk, mi vár ránk előre és mi van már mögöttünk. Bár számos fényképet sikerült készítenem, utólag nézegetve egyik sem igazán adja át azt, amit a valóságban láttunk.
A Transzalpinán
Az úton haladva láttuk, hogy mindenki nyugodtan és megfontoltan vezet. Nincs sietség, még a gyakori motorosok sem száguldoznak. Néhány kisbusztól eltekintve, egyetlen nagy busszal találkoztunk. Az is magyar rendszámos volt. Hát, nem szívesen lettem volna az utasok, de a sofőr helyében sem. Borús időben, jó látási viszonyok mellett, egy közel kilométeres alagúton át érkeztünk vissza Erdélyországba. Innen már lefelé vezet az út. De milyen! Amilyen hírtelen „kapaszkodtunk” fel a 2042 méteres átjáróig, olyan fantasztikus esése volt az útnak a másik oldalon is. Lefele haladva időnként megálltunk, visszafényképezve amerről jöttünk, és előre kilátván már az erdélyi völgyre is. Csodálatos a látvány mindkét irányba.
Lefelé Erdélybe
Leérve az alföldre, megnyugodva, de sokáig még az élmények hatása alatt, fordultunk rá a Szászsebesnél elhagyott Bukarestbe vezető országos főútra, hogy fáradalmainkat, az imént elhagyott hegység nevét adó közeli Fogaras városában pihenjük ki.
Három nap alatt mindkét életre szóló élményt adó utat megjárva, óhatatlanul adódik az összehasonlítás kényszere. Amiben mindkettő azonos: a Déli-Kárpátok hatalmas masszívuma. Több hegységet érintettünk utunk alatt, és azon ámultunk el igazán, milyen védőmű is volt a történelmi Magyarországnak a Kárpátok koszorúja. Különösen itt délről. Melyik a szebbik, melyik a könnyebb, melyiken menjek le és vissza? Nekem mind a kettő nagyon tetszett. Mindenkinek csak ajánlani tudom, ha van rá lehetősége tegye meg, lehetőleg egyszerre. Mind a kettő nehéz vezetési feladat. Csak kiválóan felkészített járművel, jól kipihent, kellő rutinnal rendelkező és egészségi állapotban lévő vágjon neki az útnak. Mi, mint utaltam rá, Budapestről indultunk. A mintegy 500 kilométeres út Szászsebesig, a határ ellenére sem volt megterhelő. Tankolással vigyázni kell! Bár a román üzemanyag sokkal jobb és olcsóbb is a mienknél, kevesebb belőle a fogyasztás, kevés kút volt a határ után ezen az úton. Az országos főutak rendkívül zsúfoltak, valahogy azok a fránya autópályák sem úgy épülnek, mint régiónkban általában. Nehéz arra válaszolni, hogy melyik úton jobb lemenni és utána jobb feljönni. Már csak abból kiindulva, hogy a Transalpina közelebb van határainkhoz, mi azt választottuk elsőként. Itt is, a Transzfogarasin is az út első kétharmada a könnyebb, míg a kemény emelkedők talán kissé fáradtabban az utolsó harmadra jutnak. Ha valaki ezen megfontolások alapján választ, célszerűbb, ha a Transzfogarasit választja elsőként, Nagyszebeni éjszakázással. Fontosnak tartom, hogy bármelyik útnak vág bárki is neki, előtte pihenjen. Éjszaka különben is szigorúan tilos a magashegyi utak használata.
Ezek után már csak egy feladata van a krónikásnak, stílusosan jó utat kívánni: Drum bun!
(A cikk a szerző fotóival készült)
